A nagy csend

Philip Gröning német filmes ugyanis nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy dokumentumfilmjében bemutassa az 1085-ben alapított karthauzi szerzetesrend életét, a franciaországi Grenoble melletti kolostor mindennapjain keresztül. Ennek érdekében több hónapig élt a némasági fogadalmat tett szerzetesek között, s filmre vette életük hétköznapi rituáléit. 

A közel 3 óra hosszú végeredményt megtekintve érdekes oximoronnal szembesülhetünk, hiszen Gröning filmjében a csend hangjait hallhatjuk. A filmes nem élt a dokumentumfilmekben gyakran alkalmazott narráció eszközével, kizárólag eredeti hangot használt. A karthauzi barátok ugyan nem beszélnek, de élnek, tevékenykednek, imádkoznak, dolgoznak, s mindennek hangjai, a harangszó, az ima, a lépések zaja, s nem utolsósorban a közeli természetből érkező zörejek áthatják az egész filmet. A hosszan és ismétlődően mutatott képsoroknak köszönhetően pedig a néző maga is részesévé válhat egy kicsit a szerzetesek életének, vagy legalábbis megpróbálhatja megközelíteni elmélyültségüket. 

Gröning 16 évet várt a rendház vezetőjének engedélyére, hogy megörökíthesse a szerzetesek életét. Filmje esetében tehát "a türelem rózsát terem" tétel az alkotóra és a nézőre is áll. A nagy csend nagyszabású vállalkozás - az alkotónak és a befogadónak egyaránt.