A Szamócás sütiben négy nő vágyakozik a boldogságra, de véletlenül se a Szex és New York japán verzióját várjuk, ez most jóval kiábrándítóbb mese. Hitoshi Yazaki Kiriko Nananan mangájából készített filmjében a lányok az igaz szerelmet és Istent kutatják Tokióban: nem túl sok sikerrel, egyik se hederít rájuk.
A szereplők közti párbeszédek minimálisak, viszont ha két ember mégis egymáshoz szól ebben a filmben, az legalább a lényegről beszél. A lakótársak, akik hónapokon át csak kerülgették egymást, akkor bökik ki, mennyire utálták mindketten a másikat, amikor már éppen kezdik megszeretni egymást. A prostituált szerelmet vall az egyetlen fiúnak, aki nem tartja kurvának. Még az ábrándokban élő naiva is kiköveteli pasijától, hogy mondja ki, hogy vége, ne sunyítson. Mégis a monológokból tudunk meg legtöbbet a lányokról, a recepciós kislány a mágikus kőhöz imádkozik: "Istenem, öld meg a főnökömet és add, hogy valakivel szerelmesek legyünk egymásba", a grafikus pedig a wc-nél görnyedve, öklendezve, dühtől fröcsögve sziszegi, hogy mennyi fáradtsággal készült az Istenről készült kép, amit végül valaki gondatlanságból elveszített.
Mind a négy, nádszálvékony lányban van valami kislányos jelleg, ettől meglehetősen ijesztőnek hatnak a bőségesen adagolt, gyakran erőszakos szexjelenetek. És amit még nehezebb elfogadni, hogy a lányok még a kegyetlenkedésekre is szelíd hajlongással és udvarias mosollyal reagálnak, (nyilván kulturális kód, csak szokatlan mégis) bár végül azért mégis revansot vesznek a sorsukon a maguk módján. A reális és a valószerűtlen elemek egymásba csúsznak, a fiatal nők élete bizonyos koincidenciák mentén összefut, míg a végén széttéphetetlenül összegabalyodnak a szálak, hogy mégse legyenek annyira egyedül a világon.
