Vagy megpróbálhatnék örvendezni azon, hogy e filmet megalkotó derék művészek halált - és egzisztencialista filozófusokat - megvető bátorsággal teszik ki magukat az ősrégi kihívásnak: leküzdeni a nagybetűs Semmit az alkotás és a fantázia erejével...
De maradjunk inkább a tényeknél: a két főhős, Andrew és David gyerekkoruk óta jó barátok. Előbbin már tökéletesen eluralkodott a pánikbetegség, a mindenféle fóbia meg a szuicid hajlam. Annyira fél a külvilág káoszától, hogy nem képes elhagyni az otthonát jelentő házat, már a szemetet is képtelen kivinni egyedül.
Ezzel szemben David látszólag nem egy született vesztes, munkája is van, sőt barátnőt is talált magának, ezért azt tervezi, elköltözik az Andrew-val közös kégliből. Kiderül azonban, hogy ő is egy elfuserált balek, akit a rafinált barátnő csak arra használt, hogy sikkasszon pasija cégétől (mire persze Davidet kirúgják). Amint emígyen hőseink egyéni és közös sorsa egyaránt megpecsételődött, a külvilág is rájuk támad: megjelenik a Hivatalnok, hogy bejelentse, az otthonukat jelentő ház fizikai létezése teljességgel illegális, el kell költözniük... A két jóbarát a teljes összeomlás határán, végső kétségbeesésében a gondolat erejével eltünteti a világot... és ott találják magukat a nagy fehér semmiben, ami végeláthatatlan és ruganyos.
Mondhatnók: ijesztő, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor még hátra van majd egy órányi a filmből, amit a nagy fehér semmiben töltünk, és a barátságról, a gyűlöletről, a kaotikus világról, és természetesen a Semmiről és a Valamiről kellene (gondolom) megtudnunk Bármit.
Eddig is sejtettem, de most már biztosan tudom, hogy a Semmiről mondani Valamit kegyetlenül nehéz dolog. Így tehát maradjunk annyiban: emberfeletti volt a kihívás, legyőzése ezért nem is sikerülhetett. Az abszolút nonszensz kedvelőinek viszont melegen ajánlom a filmet.
