A pankrátor

Tegyük gyorsan hozzá, hogy a film nem jöhetett volna létre Mickey Rourke nélkül - noha a stúdió eredetileg Nicolas Cage-et próbálta a rendezőre erőltetni. A szétvert és szétkokózott arcú Rourke már megjelenésében is egyszerre sugározza a megélt kudarcokat és a küzdeni akarást, a kiöregedett pankrátor történetét csak köré kellett rittyenteni.

Mert a sztori nem sok újat hoz: az új esélyt kapó lejárt szavatosságú sportoló kálváriája egyfajta filmes klisé, és nem is ez az érdekes a filmben, hanem a miliő, amiben az egykori legenda, Randy "The Ram" Robinson mozog. A házilag szőkített tincsek, olcsó haknik, lesérült harcosok és kéz alatt vett, seggbe nyomott szteroidok világa már-már a szociológia pontossággal jelenik meg, miközben hősünk szétesett életét ismerhetjük meg. A lelkileg is ezer sebből vérző Randy egy ócska lakókocsiban él, egy nagyáruház raktárában dolgozik, ám egy régi nagy meccs újrajátszása, egy hozzá hasonlóan kiégett sztriptíztáncosnő - a mindig bájos Marisa Tomei - vonzalma, illetve rég otthagyott lánya szeretete talán lábra állítja. A talánt írhattuk volna nagybetűvel is. Aronofsky (Rekviem egy álomért, Pi) nem erőltet semmit, hagyja, hadd beszéljenek magukért a helyszínek és az arcok, Rourke pedig önmagát adja, olyannyira, hogy a forgatás alatt élesben is vállalt fizikai sérüléseket - például hajlandó volt pengézni magát - és akármilyen ijesztő is, azért van benne valami lenyűgöző.