Párhuzamos világok - ANILOGUE

 

Nina Paley Sita Sings the blues című filmjében a rendezőnő saját szerelmi csalódását szublimálja nagyszerűen: remélem, minden fesztiváldíj méltó gyógyír az ex ütötte sebekre. Akár felcímkézhettem volna a "Fejesugrás a szívekbe" szavakkal is ezt a részt, mivel a három tárgyalandó, egész estés animáció mindegyike rendkívül érzelmes, és hozzá kell tennem, rendkívül népszerű is, teltházas vetítés mindegyik. Nina Paley a Rámájánából keres párhuzamot vigasztalásul, és meg is találja, Szíta, Ráma hűséges feleségének személyében, akit egy gonosz király elrabol, és attól kezdve szerelme, bár kiszabadítja, gőgösen száműzi az erdőbe. Szíta ott szüli meg fiait, majd miután mindenféle hűségpróbákon (feleslegesen) bizonyította ártatlanságát, elnyeli a föld. A színpompás és kissé zavarossá tett mitológiai szál össze van szőve egy Szíta bőrébe bújt jazzdíva búgó hangú dalaival, és a Nináék San Franciscótól Indiáig ívelő, szárnyaszegett románcával. A Sita rendkívül komplex, önironikus és önreflexív mozi, számtalan idősík és vizuális világ ütközik benne, a finom árnyjátékoktól a szinte csak vázlatosan odafirkantott, közelmúlt-béli szakításig, mely a mű születési körülményeire is reflektál.

Masayuki Kojima filmje, Az erdő zongorája szelíden, empatikusan és humorral enged bepillantást egy teljesítmény-centrikus társadalomba, ahol a gyerekek (jelen esetben fiatal zongoristák) küzdenek elszántan az érvényesülésért. Amikor Amamiya, az osztályba érkező új fiú megismerkedik Kai-jal, kiderül, hogy mindketten zongoráznak: az újonc elszánt, fegyelmezett profiként, Kai pedig az erdő mélyén található, elhagyott zongorát üti nagy élvezettel. A két fiú szenvedélyesen összebarátkozik, közben pedig mindent megtudhatunk a debilizáló és a facilitáló szorongásról, a vágyak és külső elvárások közti szakadékról, az ösztönös tehetségről és a szorgalom hatékonyságáról. A gyerekekre aránytalan felelősség nehezedik, korán válnak felnőttekké, mégis, pont a nyomorúságos sorban tengődő Kai az, aki a zenén keresztül játszva a legnagyobb muzsikusok közé lendül.

A Ponyót, Miyazaki vadonatúj filmjét rengetegen várták, és nem tudom, hogy a gyerekek vagy a szülők voltak-e izgatottabbak. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Miyazaki egy percig sem gügyög még az óvodás korosztállyal sem, tiszteli és ismeri őket. A legfontosabb dolog, a világ tartóoszlopa mi lehetne más, ismét a barátság, mely ezúttal egy kisfiú és egy szakadár aranyhal között szövődik, akinek más vágya sincs, mint hogy emberré változzon. A hétköznapi (?) valóság összeszövődik egy mágikus, színpompás, víz alatti birodalomban zajló eseményekkel, és lassan kicserélődnek a két világ szemcséi, a realitás síkja elbizonytalanodik, tele lesz csodával, a fantáziavilágba pedig bevándorolnak a külvilág lakói: vágyteljesítés felsőfokon.

 

 

 

Bill Plympton tavaly, a fesztivál vendégeként bemutatta - az akkor még csak készülőfélben lévő filmjének - az Idióták és angyaloknak néhány jelenetét: ezután várható volt, hogy a végeredmény is meglehetősen sötétre kerekedik majd. A film akár Kafka: Az átváltozás című novellájának komplementereként is felfogható: egy angyallá átlényegülés történetét követjük végig, azzal a csavarral, hogy a főhős, egy erőszakos és erotomán bugris egyáltalán nem akar szárnyakat, és minden lehetséges módszerrel csonkolja is magát. Nagyon sötét ez a világ, tele kisstílű, tompa, gonosz lénnyel, agresszióval, nemi erőszakkal, robbantásokkal, ráadásul minden maszatos szürkében kavarog, amit csak néha tör meg néhány vöröslő vérfolt. Nyomasztó remekmű ez, és még egy szervetlenül fityegő happy end is lötyög a végén, hogy az ábrándosabb lelkűek is megnyugodjanak.  

De még Bill Plympton mozija is szentimentálisnak tűnik Priit Pärn észt rendező filmjei mellett. Furcsa, hogy még a fikcióba is mennyi szocio-elem vegyül idén, az Élet Gabriella Ferri nélkül néha tényleg úgy hat, mintha egy dokumentumfilmet néznénk egy teljesen reménytelen lakótelep lényeiről. Ebben a filmben is mindent az erőszak és a szex mozgat, a hősöket pedig lehetetlen megkedvelni, hátborzongatóan szenvtelen ez látásmód. Ettől még persze végtelenül szellemes, csak szokni kell azt a fajta humort, amikor például a szemorvos kezelés gyanánt lazán kiszúrja a páciens szemét, és sötét szemüveget biggyeszt rá, pedig ez nagyjából le is fedi a rendező ars poeticáját. Az 1982-es Háromszög viszont kárpótol, egy lágyszívű, butuska, szerelmesen főzőcskélő nő szerelmi életét térképezhetjük fel, aki egyforma odaadással kavarja a rántást a férjének, majd a szomszédnak, azaz a férj hirtelen megüresedett helyére besomfordáló mexikói törpének. A film tele van tűzdelve ironikus utalásokkal a romantikus klisékre: filmsztárok arca ugrik rá a rajzolt hősökre, szenvedélyes szakítások és egymásra találások kattognak egymás után ütemesen.

 

 

És akkor jöjjenek most az abszolút kedvenceim, a La Poudriére-válogatás gyöngyszemei: a Franciaország leghíresebb animációs iskolájából kikerült rövidfilmek, melyeket stílusosan Laurent Pouvaret, az intézmény oktatási vezetője mutat be, pár szóval jellemezve is az iskolát. Ami igazán megragad, hogy arról beszél, náluk szakemberek vannak, de nem tanárok, és ez látszik is: stílusukban, technikájukban radikálisan eltérő művek érkeztek egy "alomból", ha valami mégis összeköti őket, az csupán az igényesség, az abszurd humor, a féktelen fantázia és némi huncutság: ha kezdő animációs rendező lennék, biztosan ebbe az iskolába vágynék. Éljenek a mutánsok: Eric Montchaud filmjében egy macska nő ki a főhős fejéből, François Bertinnél lila madárinvázió foglal egy lakást, (és tulajdonosa agyát is), Stéphane Ricard óriás ebeket sétáltat, Grégory Duroy konzerv-fejekkel operál. És sorolhatnám végestelen végig lelkesen, mivel ez az egyetlen válogatás, amikor kivétel nélkül olyan szellemes kis mikrokozmoszok sorjáznak, melyek mindegyikébe jó lenne belesétálni.

 

 

Kicsit eltikkadtam attól, hogy a versenyfilmek közül minden páros számúban a nyílt vagy rejtett társadalomkritika dominált, meguntam a didakszist, ezért inkább a kivételekről írnék.

A három közül csak két blokkot láttam, az elsőből különösen tetszett az Oroszországból pályázó, Maria Mouat finoman kimunkált, avítt bájú, nosztalgikus szerelmesfilmje, A férfi és a nő, az Egyesült Királyságból érkezett Izzás című munka, Jo Lawrance-től, mely rádiummérgezést kapott, tragikus sorsú lányoknak állított emléket, rendkívül stílusosan, a 20'as évek nagyvárosi milliőjének minden rafinériáját felvonultatva, Alekxei Alexeev KJFG NO. 5. című, állatos jazz-bandájának abszurd humorú csintalankodása, és a Szlovákiából versenyző Ivana Sebestova Négy című filmje, rengeteg összegabalyodó szerelmi szállal és egy mágikus, leginkább medúzafőt formáló rejtélyes dívával.

A harmadik blokkból - M. Tóth Géza Ergo című filmje mellett, mely egy kalandkereső és egy kockázatkerülő lényecskét versenyeztet - szinte csupa "állatmese" tetszett: például a finn Antti Laaksoo Az utolsó elefánt című morbid családtörténete, melyben egy kiselefánt, egy anyagyilkos krokodil, és egy zavaros tekintetű takarítónő kerül a közös családi tablóra, és a német Egmont Mayer Vörös nyula, mely két szomszéd közeledési kísérletét taglalja, amit csak az akadályoz, hogy mindketten egy-egy óriás háziállattal osztják meg otthonukat. A szelíd és derűs humorú Békák Célia Sacido-Martintól, (szintén Poudriére!), egy aranyszívű bácsi békamentési kísérleteit taglalja, Jadwiga Kowalska pedig Előbb vagy utóbb címmel egy denevér és egy mókus sorsszerű találkozásáról mesél, akik csakis azért ismerhetik meg egymást, mert egy makk elgurul, és megakasztja a világ csavaros gépezetét, így éjszaka és nappal összeér egy pillanatra.