Páros mellékhatás

 

Vince Vaughn pszichéje itt csupán azért fontos, mert nemcsak kiemelt főszereplője, de egyik forgatókönyvírója és producere a filmnek, tehát aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy saját privát nyomorát énekli itt meg. Ez még nem volna baj, Woody Allen például évtizedekig csinálta ugyanezt zseniálisan, a gond az, ha az önsajnálat mögött nincs mondanivaló vagy akár erőteljes stílusérték, pedig mi elfogadnánk a hatásos blöfföt is.

Itt viszont megnégyszerezve ? sőt, nyolcszorosan ? kapunk a "szegény házasember nem bulizhat és már a szex sem a régi" kezdetű litániából, ürügyként pedig egy irreálisan szép trópusi szigetre pottyantanak négy középkorú és középosztálybeli párt, hogy aztán a nagy all inclusive vigasság helyett kötelező párterápián vegyenek részt, és megannyi kísértéssel szembesüljenek. A négy szál eleve garantálja, hogy a történet elaprózódjon, és bár olyan remek komikusokról van szó, mint Jason Bateman (Az ítélet család) vagy mostanában főleg rendezőként ügyködő Jon Favreau (Vasember), eredeti vígjátéki helyzetek nélkül csak klisészerű karaktereket tudnak mozgatni ? leszámítva Vince Vaughnt, aki még ehhez is lusta. És most csak a pasikról beszéltünk, mert a nőket egyszerűen pár Szex és New York-ízű bájcsevelyre kárhoztatták. Nem szabad megöregedni!