A Pókember-filmek különlegessége elsősorban nem a felhőkarcolók közti lengedezés lélegzetelállító képsoraiban vagy a fantáziaszülte főgonoszokkal való összecsapásokban keresendő. A Pókembert azért lehet szeretni, mert egy teljesen átlagos srácról szól, aki váratlanul emberfeletti képességek birtokába jut, és mivel átlagon felüli igazságérzettel és emberszeretettel van megáldva, tehetségét a szükséget szenvedők szolgálatába állítja. Pókember, azaz polgári nevén Peter Parker életszerű jellem, ahogy a történet többi főszereplője is (igaz, a képregényesztétika szabályaihoz híven színes, de nem árnyalt karakterek).
Peter ebben az epizódban válságba jut képességeit és hivatástudatát illetően, egy időre vissza is vedlik átlagemberré, de sorsa elől persze nem futhat el. Ellenfele ezúttal Dr. Octavius, az eredetileg rokonszenves tudós, aki saját találmánya, a négy gépkar uralma alá kerül. A szálakat a háttérből Peter barátja, Harry Osborn mozgatja, aki apja (az első rész Zöld Manója) megöléséért akar bosszút állni a Pókemberen. Mary Jane eközben ünnepelt színésznő lesz, és noha vőlegénye egy ifjú űrhajós, szíve továbbra sem közömbös a nem kifejezett kezdeményező Peter iránt.
Sam Raimi rendező és a Mátrixokból szabadult Bill Pope operatőr komoran látványos beállításokban idézik a képregény képi világát, a fő dicséret mégis az írókat illeti, amiért a történet nem túl mély konfliktusaiból ilyen örök emberi - önfeláldozásos, bosszúállós, tudathasadásos, szerelmes - mítoszt kreáltak.
