Hősünk, a címbéli Chouchou (ejtsd Susu) ugyanis magát - a könnyebb érvényesülés végett - chilei politikai menekültnek kiadva érkezik Párizsba. Ebből sok poén adódhatna, de a jólelkű Leon atya, egy külvárosi parókia vezetője átlát a hazugságokon - és befogadja a fiút, sőt, melót is szerez neki. Mivel azonban a munka takarítás egy pszichoanalitikus rendelőjében, hősünk hamarosan felfedi titkát, mármint, hogy imád női ruhákba bújni. És a dolgok még ennél is jobb irányt vesznek, amikor Chochout egy barátja - azaz barátnője, vagy kije - elviszi egy transzvesztita kabaréba, ahol megismerkedik az előkelő és különc Stanislas-szal. Amikor azonban felbukkan a pszichiáternő egyik furcsa páciense, a hímsoviniszta, rasszista tahó Grégoire felügyelő, minden a feje tetejére áll.
A filmet Franciaországban 4 millióan látták, és a Cinema EXPO-n megkapta a "European Film of the Year" díjat, ami azért kis túlzásnak tűnik. A főszereplő Gad Elmaleh saját kabarészámából dolgozta ki az alapötletet, és ez látszik is, mivel a poénok csakis Chouchou körül forognak, a többi szereplő meg nem kap igazi személyiséget, a dramaturgia pedig kissé laposra sikerült. Ráadásul ahhoz képest, hogy hány különösen érzékeny témát érint - homoszexualitás, vallás, rasszizmus és a bevándorlók helyzete - a film meglepően visszafogott, sőt jólnevelt. Mindez azért fura, mert ehhez a témához pont a harsányság és némi gátlástalanság illik. Fiúk, vagyis lányok, mi lett a jó öreg polgárpukkasztással?
