Goran Paskaljevic (Lőporos hordó, Valaki más Amerikája) filmje elején ki kell írni, hogy 2004 telén játszódik, különben a gyanútlan néző még azt gondolhatná, hogy tíz vagy akár húsz évvel ezelőtti képeket lát.
Lazar egy évtized után tér vissza otthonába (hogy honnan és pontosan miért, az a film során fokozatosan derül csak ki), ahol "önkényes lakásfoglalókat" talál: egy boszniai menekült asszonyt és 12 éves beteg kislányát. Amit pedig az ezek után következő jelenetekben látunk, az a pusztulás maga. A Téli álom jellemző képei a szeméttelep és az ócskapiac látványa: rothadás és enyészet mindenütt. (S hogy ez mennyire közel lehet a valósághoz, arról többek közt az árulkodik, hogy a színészek neve megegyezik az általuk alakított hősökével.)
A film főhősei azonban - ahogy maga a rendező is - a szemét közt is megtalálják a szépséget, amit ebben a világban egyedül Jovana, Jasna autista kislánya képvisel (az ártatlanság és a kislány alakja gyönyörű, legtöbbször virágszirmokkal, virághullással kísért képsorokban kapcsolódik össze). Az egymás mellé sodródott három ember együtt kialakítja a maga tökéletes, harmonikus kis szigetét. Sajnos azonban nincs az a sziget, amely teljesen függetleníteni tudná magát a külvilágtól. Így történik ez az ő esetükben is: a külső, fenyegető valóság durván és erőszakosan szól bele az életükbe, hogy egy brutális aktussal zárja rövidre az alig megszerzett, máris elvesztett paradicsomi állapotot.
A tragédia végül némileg a Tűzvirágok (Kitano Takesi) zárójelenetére emlékeztető módon tetőzik: a téli álomból sajnos mindenkinek - kinek így, kinek úgy, de - fel kell ébrednie...
