Mészáros Márta hiánypótló filmje a mártír kormányfő életének utolsó, bő másfél évét meséli el - a forradalom kezdetétől a politikus halálos ítéletét kihirdető perig és kivégzéséig - visszaemlékezések segédletével magyarázva meg, a hithű moszkovita államférfit mi vezette arra, hogy szembeforduljon a Szovjetunió politikájával és ezáltal a magyar nemzeti szuverenitás jelképévé váljon.
Mészáros filmje - a rendezőnő szándéka szerint - nem történelmi alkotás, inkább történelmi hitelességgel előadott érzelmi dráma, annak bemutatása, Nagy Imre, szűkebb családja és száműzött kormányának tagjai hogyan élték meg az 1956 októbere és 1958 júniusa közötti eseményeket.
Jancsó Nyika operatőr szépen komponált képei elvezetik a nézőt a jugoszláv nagykövetség épületébe (melynek ablakából Nagy Imre szenvtelenül szemléli a digitális tankok és dzsipek felvonulását), a romániai Snagovba, a bukott miniszterelnök szűkös cellájába, a Fő utcai bíróság tárgyalótermébe, s végül az akasztófa tövébe, ahonnan a mártír holttestét jelöletlen sírba vitték.
A címszerepet játszó lengyel színész, Jan Nowicki (aki mellesleg a rendezőnő férje) megdöbbentő érzékenységgel és humanitással alakítja az orosz hadifogságot megjárt somogyi parasztfiú, az eszméit és cselekedeteit meg nem tagadó politikus, a cellájában vacogó elítélt figuráját. A forgatást megelőző alapos kutatómunka és a sajátosan szubjektív elbeszélésmód mellett elsősorban az ő játékának köszönhető, hogy A temetetlen halott nem csupán jó, de minden magyar számára kötelező film.
