Tiszta napfény

 

A család kicsi kincse óta nem kell lila művészkedéstől tartania annak, aki CGI- vagy elnökgyilkosság-mentes amerikai filmre vált jegyet, hiszen egy egyszerű történet is lehet szerethető és szórakoztató, és még a nagy színészeket sem kell hiányolnunk.

A Tiszta napfény esetében elsősorban a szerethetőségen és az alakításokon van a hangsúly, a történet ugyanis a fekete humoros beütés ellenére inkább tanulságos, mint szórakoztató. Adott ugyanis egy kisfiát egyedül nevelő fiatal anyuka (Amy Adams), aki ? ma már házas ? középiskolai szerelmével (Steve Zahn) bújik össze időnként egy motelszobában, egyébként pedig egy takarítószolgálat alkalmazottjaként nyalja fel mások padlóját. A szemeit bájosan kerekítgető, elcsukló hangon beszélő hősnőnk egy napon nagy lépésre szánja el magát: szárnya alá véve a világban bizonytalanul botorkáló húgát (Emily Blunt), bűntények és halálesetek utáni takarítószolgálatot alapít, és a nem túl kellemes munka ellenére lassacskán kezdi magát jól érezni a bőrében ? egészen a kötelező malőr bekövetkeztéig. 

Az új-zélandi Christine Jeffs rendezőnő (Sylvia) meggyőző rutinnal építgeti fel karaktereit és szép részletgazdagsággal prezentálja környezetüket, azaz szinte mindent megtesz azért, hogy a színészeknek már csak a babérokat kelljen learatniuk, nagy csavarral vagy katarzissal azonban nem ajándékozza meg a nézőket. Hiába, az élet apró dolgai csupán apró örömet vagy bánatot okoznak ? és ez így van rendjén.