Először is: a jó témaválasztás. Az ügynök-téma, a kukkolás általában véve is érdeklődést kelt, Magyarország azonban kitüntetetten jó terep, mert nálunk az ügynöközés széles körben használatos lejárató eszköz. Ez a film az érdekből elhallgatások, a csúsztatások és a gyanúsítgatások légkörében józanul annyit mond: lássuk, amit láthatunk - nézzük meg, hogyan tanulta ki a szakmát James Bond magyar rokona, s hogyan teltek mindennapjai.
A film legnagyobb részét archív felvételek teszik ki. Oktatófilmeket látunk, csak most a téma nem a bútor fényezése, a balesetmentes vezetés vagy az agyaggalamb-lövészet, hanem a megfigyelés technikája. Hátborzongató. Az egykori Belügyi Filmstúdióban készített oktatófilmek mellett illusztrációs betétekkel is találkozunk: a stáb bemutatja egy demó követési és megfigyelési történettel, hogyan is folyhatott egy (egyébként nyilvánvalóan ártalmatlan) férfi mindennapjainak megfigyelése.
Az ügynök élete nagyon fontos témát dolgoz föl, s mivel tudja, mindenki érdeklődésére számot tarthat, mindenkihez szól. Nem tudálékoskodik, nem akarja megmondani a tutit és nem is poénkodik. Informatív és élvezhető filmet kapunk az ügynöklét mindennapjairól 1958. és 1988. között.
Azokat az archív felvételeket, amelyeket amatőr belügyesekkel vettek fel, ma - amikor a félelmetesség lassan lehámlik a kor trükkjeiről - bumfordinak és kacagtatónak látjuk. De amikor színészek játsszák el a beszervezés követendő útját, a hideg futkos a hátunkon. A színészek tehetsége átüt a hevenyészett szövegkönyvön, s másképp cseng a kioktató narráció is. Vigasztaló, hogy most már megnézhetjük Az ügynök életét, s ez lehet az ügynök halála csak, mert megszűnik lételeme, a titkosság, a suskus, a sejtetés.
