Unalmas filmek

M.-nek

.mai nevek csak azért maradnak fenn,
hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék.
(Hamvas Béla: Patmosz-1956)

Néhány évvel ezelőtt, az Iparművészeti Egyetem (ma Moholy-Nagy László) melletti kis moziban rendezett amatőrfilm-fesztiválon vettem részt. A záróünnepségen sok kezdő, ma már külföldön is elismert fiatal rendező első elismerését vehette át. A műsorvezető zárómondataiban kitért arra, hogy jól sikerült a Fesztivál, sok volt a látogató, jók voltak a bulik, majd megígérte, hogy jövőre is találkozunk (így is lett), addig is csináljunk jó filmeket, majd sietve hozzátette, hogy "unalmasakat azt azért ne csináljunk(!), mondjuk ötvenhatról NE, mert az dög unalmas" . A közönség megtapsolta. A műsorvezető úr ma milliomos playboy, reklámügynökség vezetője, egy politikai párt kampányfőnöke, művésznevét pedig Jerry Siegel és Joe Shuster által 1932-ben kitalált képregényfigurából facsarta ki(lehet keresgélni).
Elgondolkodtató, hogy vajon mi lehet az oka, a rendszerváltás és az azutáni generáció érdektelen hozzáállásának az ötven évvel ezelőtti eseményekhez. Kényszerűség beszélni erről: valaki többet akarna kimondani, valaki kevéssel is beéri; valaki törvényes rendként értelmezi az akkori rendszert, valaki a legdurvább diktatúrának. Kérdéses, hogy a fent említett úriember állítása tükröz egy általános gondolkodást vagy csak egyéni vélemény? Summa summarum az idén bemutatott fővonalbeli ötvenhatos filmek (Goda Krisztina: Szabadság, szerelem, Szilágyi Andor: Mansfeld, Colin K. Gray, Megan Raney: Szabadság vihara, Erdőss Pál: Budakeszi srácok) főhősei viaszos bábok és nyálkás pajorok, akik inkább az ünnep PR kampányát izmosítják.

Az ötvenhatról az elmúlt félévszázadban mintegy száz film készült, amely valamilyen formában érintette a témát. Az 1960-as évekig szörnyű műfaji toposzokkal tűzdelt futószalagopuszokat gyártott a kultúrpolitika. Nem is olyan régen egy, az ősfilmeket népszerűsítő kereskedelmi csatornán látható volt Keleti Márton: Tegnap (1959) című bugyuta katonáskodása, amely egy laktanya helytállását mutatja be.
A hatvanas évek újhulláma már másképp állt a forradalomhoz, az enyhülő Kádári diktatúrában már lehetett (némán) utalni az ötvenhatra. Szabó István fiatal útkeresőinek (Álmodozások kora - 1964; Apa - 1966; Szerelmesfilm - 1970), Jancsó betyárjainak (Szegénylegények - 1965) ugyan a rendszerrel haverkodva, de volt egy néma sóhajuk a zsarnokságról. Ők már nem tudtak úgy élni, mintha mi se történt volna.
A hatvanas években Herskó János Párbeszéde (1963) és Fábri Zoltán Húsz órája (1965) már a múlt és jelen kapcsolatát feszegeti. >>A Főnix ébredezett.<<

A hetvenes-, nyolcvanas években egyre érezni lehetett, hogy Kádár elvtárs öregszik. Többek között Mészáros Márta (Napló filmek: Napló gyermekeimnek -1982; Napló szerelmeimnek - 1987; Napló apámnak és anyámnak -1990; Kisvilma - Az utolsó napló 1998), Sándor Pál (Szerencsés Dániel-1982), Gábor Pál (Angi Vera - 1978) voltak az elsők, akik levegőt vettek, ahhoz, hogy kimondják mikor nem volt ellenforradalom. Kósa Ferenc kissé dagályos, ám annál nagyobb élményű, eddigi utolsó játékfilmje A másik ember (1987) először érzékelteti: ötvenhat népfelkelés volt.
Elindul a rendszerváltás és újjászületik a forradalom szelleme (melyet ekkor ideiglenesen polgári-demokratikus forradalomként kanonizálnak): nemzeti ünnep lesz. Folytatódik az ötvenhatos filmek reneszánsza: Bereményi Eldorádója (1988); Kézdi-Kovács: Kiáltás és kiáltása (1987); Zsombolyai János Halálraítéltje (1990); Makk Károly: Magyar Rekiviemje (1990) és rengeteg dokumentumfilm, amely először mert őszintén beszélni a forradalomról. Az ötvenhatos filmek reneszánsza ekkor volt az események után harmincnégy évvel

majd ötven évvel. Az idei termést kétségtelenül az évforduló indokolja. Rengeteg doku és jó pár elkészült és még készülő játékfilmek prezentálják az ünnepet.
Az előkészületek már tavaly megkezdődtek, az egyik régóta tervezett alkotás Szilágyi Andor második rendezése a Mansfeld - magasabb szempontból- címmel került végül a mozikba. A tizennyolc évesen kivégzett forradalmár fiúról azonban furcsa mód keveset tudunk meg a 120 perces műből. A film első részében a Széna téri srác forradalmi gondolatai a pubertáskori lázadással vegyül. A forradalom elbukása után játszódó sztori gyermekcsapatából kilóg a fiatal Petike, mert forradalmi emlékei után se nőre, se piára nem tud gondolni, csak arra, hogy majd megmutatja ezeknek a mocskos ávósoknak. Haverjai azért másra is gondolnak: meztelen csajokat kémlelnek vagy a disszidálást tervezik. Együtt elkötik a főmufti kocsiját, lefegyvereznek egy tisztet, majd lebuknak és irány a sitt. A dramaturgia itt fordulatot vesz, az eddigi szereplők szinte háttérbe kerülnek és a karhatalmi tisztek drámájára koncentrál a történet. A különböző testnedveket viccesen bemutató Tibor vagyok, de hódtani akarok(r: Fonyó Gergely - 2006) című szexkomédiából ismerős Fancsikai Péternek ezután alig kell küzdenie a dialógusokkal, mert szinte nincs is neki. Számára elég szétvert arccal néha elismételni: ezek úgyis kinyírnak. S valóban nemcsak a történetben, de a színészi alakításban is lepipálja őt Nagy Ervin (aki a karhatalmista szerepében ismét ugyanolyan jó alakítást nyújt, mint a karcagi gizda csávó, a biszex hímringyó vagy Kossuth Lajos bőrébe bújva), Diményi Áron (aki a Hajdú Szabolcs- filmek és a Koltai Lajos féle Sorstalanság Citrom Bandija után ismét zseniális a kémkedő, kétszínű rendőr szerepében), Maia Morgenstein (aki ismét hozza a Passió-féle drámai anyakaraktert) és Eperjes Károly (akinek szájában most egy kicsit túléret a szamóca) profi csapata. Ennek ellenére Fancsikai játéka nem rossz teljesítmény, csupán a felemás szándékkal megírt forgatókönyv nem rá, hanem egy erős színészi csapatra fókuszál.

A hetvenes-, nyolcvanas években egyre érezni lehetett, hogy Kádár elvtárs öregszik. Többek között Mészáros Márta (Napló filmek: Napló gyermekeimnek -1982; Napló szerelmeimnek - 1987; Napló apámnak és anyámnak -1990; Kisvilma - Az utolsó napló 1998), Sándor Pál (Szerencsés Dániel-1982), Gábor Pál (Angi Vera - 1978) voltak az elsők, akik levegőt vettek, ahhoz, hogy kimondják mikor nem volt ellenforradalom. Kósa Ferenc kissé dagályos, ám annál nagyobb élményű, eddigi utolsó játékfilmje A másik ember (1987) először érzékelteti: ötvenhat népfelkelés volt.
Elindul a rendszerváltás és újjászületik a forradalom szelleme (melyet ekkor ideiglenesen polgári-demokratikus forradalomként kanonizálnak): nemzeti ünnep lesz. Folytatódik az ötvenhatos filmek reneszánsza: Bereményi Eldorádója (1988); Kézdi-Kovács: Kiáltás és kiáltása (1987); Zsombolyai János Halálraítéltje (1990); Makk Károly: Magyar Rekiviemje (1990) és rengeteg dokumentumfilm, amely először mert őszintén beszélni a forradalomról. Az ötvenhatos filmek reneszánsza ekkor volt az események után harmincnégy évvel

A Mansfeld című film bármilyen furcsa nem Mansfeld Péterről szól elsősorban, hanem arról a magasabb szempontról, amelyet az alcím takar. Ez pedig nem más, mint annak a hatalmi gépezetnek a bemutatása, amely végül másodfokon halálraítélti őt. Sajnos pont emiatt (is) válik unalmassá a film. Szilágyi Andor és Füredi Zoltán forgatókönyve a diktatúradrámák jól ismert sablonjait ismételgeti (család - vallatás - felettes hosszadalmas váltakozása, amely a végén erkölcsi győzelmet eredményezne), képi világában a jól ismert tévéfilmes (hosszú) premier plánok és félközelik váltakoznak egészen addig, amíg (látszólag) Medvigy Gábor (a Tarr Béla filmek operatőre) rábeszéli a rendezőt néhány hosszú, de annál mélyebb jelentésű, a film legértékesebb részeit képező beállításra.
Két szempontból jobb film a Mansfeld, mint az összes hasonló témájú, idei ötvenhatos kampányfilm. Ha jó szívű akarok lenni, akkor azért, mert annak ellenére, hogy a film nem a címszereplőről szól, jó alakításokat és remek befejezést felvonultató, színvonalas, történelmi dráma. Komorabb szempontból, azért mert nincs nála jobb.

De rosszabb igen.
Az egyik "kihívó" Erdős Pál: Budakeszi srácok (2006) című unalmas családdrámája. A hetvenes-, nyolcvanas években virágkorát élő rendező, kortárs filmdrámái visító nevetésre ingerlik a nézőket. Szegény Erdőss előző munkájának, az Üvegfalnak (2005) is ezt az "elismerést" kellett elszenvednie a tavalyi filmszemlén. Jelen ötvenhatos dolgozata, többhelyütt újra kivált ilyen hatásokat. A film egy csonka család (anya-fiú) útkeresését és tragédiáját mutatja be, amely az ötvenhatos eseményekben csúcsosodik ki. Az ötlettelen plánozás, a rossz vágások, a röhejes vizuális effektusok, és a kifejezetten rossz rendezés unalmas egysíkú tévéfilmmé változtatja, az egyébként komoly drámai alapot. Ehhez hozzájárul a gyermekszínészek játéka, amely inkább a karakter felolvasásához hasonlít. Sajnos a felnőtt kollégáik is elég kényelmetlenül érzik magukat a rossz rendezői instrukciókkal felépített, közhelyes dialógusokkal életre keltett szereplők bőrében. Nagy-Kálózy Eszter egy-két jelenet kivételével, lapos anyaszerepet formál, Koltai Róbert hozza a rádiókabaréból ismert illetékes elvtárs karakterét, ezúttal a rendszer bírálójaként, Bán János szerető alakja a látszat ellenére ugyanolyan jelzésszerű, mint László Zsolt, Dörner György és Kovács Lajos karaktere. A film legkínosabb részei a hiteltelen sváb akcentusú szereplők jelenetei, illetve a szovjet hadsereget jelképező elenyésző (két harckocsi) felbukkanása a film különböző részein. A Budakeszi srácok egyszerűen elkészített, kissé slampos televíziós munka, amelyre ráfér egy kis igazítás a trükkstúdióban és a vágóasztalon - kár egy ilyen nagy múltú rendezőtől.

A másik "kihívó", az amúgy is másfajta dimenziókban gondolkodó, Goda Krisztina által rendezett Szabadság, szerelem. Andrew Wajna, a magyar sajtó által kikiáltott szuper sikeres, valójában az utóbbi idők legsilányabb tucatfilmjeit (pl. Michel Canton-Jones: Elemi ösztön 2 - 2006) gyártó producere, miután nem sikerült sztárt faragnia dekoratív nejéből (sikertelenségét kompenzálva inkább kidobta az asszonyt - ezzel is pletykakampányt szolgáltatva saját filmjének), úgy döntött hazatér, hogy a legmenőbb magyar vállalkozóval karöltve (Demján Sándor) amerikai típusú, két órás mozigiccsé magasztalja fel az ötvenhatos eseményeket. A film valóban nagy lélegzetű munka, amit a reklámkampánya is bizonyít. Szorosabban ehhez a műhöz tartozik Colin K. Gray, Megan Raney rendezőpáros Szabadság vihara (2006) című dokumentumfilmje is, amely megcáfolja Goda Krisztina filmjének stáblistáján olvasható utolsó mondatai egyikét, vagyis, hogy a mű és annak szereplői bármilyen kapcsolata a valósággal, csak a véletlen műve. Az, hogy Quentin Tarantinonak és Lucy Liunak mennyi esztétikai beleszólása volt a dokuba, nem lehet érzékelni, de úgy vélem az ő nevük jelentősége ennél a munkánál, csak azok számára lehet érdekes, akik (fiatalságuk ellenére) napról-napra a kereskedelemi tévék (szomorú) "durranásain" szocializálódnak.

A Szabadság vihara valójában semmi más, mint a Wajna-film kedvcsinálója. Felépítésében és mélységében a National Geographic Channel szenzációhajhász, ismeretterjesztő jellegét alkalmazza. Középszerű, gyorsvágású, hatásvadász előadás, amely szinte elfedi az emigrációs sorsban lévő tragédiát. A Szabadság, szerelem "prológusa", ez a film, amelyről nem csodálkoznék, ha legközelebb a DVD változat extrájában jelenne meg. S ha majd megjelenik őrülhet a nyálas, giccses tinivígjátékokon és a kommandós, számítógépes játékokon edződött közönség, mert végre ők is megkaphatják, az ízlésükhöz igazított ötvenhatos emlékműsort (talán nemsokára a film számítógépes változatán együtt irthatjuk az ruszkikat a Széna téren vagy a Corvin közben).
A Szabadság vihara sport-forradalom sztorija elevenedik meg előttünk eposzias külsőben, a Chlidren of Glory angol címet viselő szerelemesfilmben. Goda Krisztina és Andrew G. Wajna műve tulajdonképpen ugyanazt csinálja ötvenhattal, mint amit több száz évvel ezelőtt a Képes krónika szerzője csinált a Kalandozásokból. A melbourne-i olimpia magyar vízilabdapólósai Lehel kürtjeként vágnak vissza a buzi (idézet a filmből) ruszkiknak a forradalom eltiprása miatt. Ezt a valódi eseményt fűszerezik meg az alkotók egy csöpögős lávsztorival, amelyben feltárulnak az ötvenhatos forradalom eseményei. Ám sajnos azt felejtették el, hogy a forradalmi tragédiát furcsa lesz egy patetikus, amerikai sablonformával elmesélni. A film dramaturgiája, karaketerei, zenéje és látványvilága az amerikai sematizmus jeleit viselik magán: harcos műegyetemi forradalmár, szemrevaló, árva lányka (pláne Molotov-koktéllal és gyufa nélkül), akit már megszorongattak az ávósok (Falk Viki), kigyúrt, "deltamatyis" vízipólós, aki a csapatot is képes otthagyni friss szerelméért (Szabó Karcsi), a nagydumás machó vízilabdás span (Vámos Tibi), és a kissé idealista, mulya, egyetemista csávó (Marci) stb.

Konvencionális fordulatok, nagy érzelmi töltetek, túlhangsúlyozott akciójelenetek tűzdelik a filmet. A történelmi események mellett három dramaturgiailag jól elhelyezett haláleset predesztinálja, a film felemás katartikus (mitologizáló) befejezését: a fiatal mulya műegyetemista fiú (aki természetesen szerelemes Dobó Kata figurájába), akivel az ideológia, a béke száll sírba, majd a pap alakja, aki a hit elvesztését jelképezi, s végül a jövő, a fiatal anya pusztulása pecsételi meg szimbolikusan is a forradalom, de főleg a szerelmespár sorsát (talán véletlen, de feltűnő, hogy Roberto Rosselini: Róma, nyílt város -1945 című filmje is erre az allegorikus-dramaturgiára épít).

A Szabadság szerelem, egy profi módon elkészített, de cseppet sem elgondolkodtató szórakoztatófilm (kivéve az utolsó percekben olvasható Márai idézetet). Képi világa is inkább a nagy lélegzetű csatákra, tömeggyűlésekre koncentráló levegős képeket részesíti előnyben. A kínosan hiányzó őszinte intimitást az agyonszűrőzött, túlvilágított, közhelyes képek próbálják kompenzálni.
Szomorú, de úgy tűnik, hogy a milleneumi és a holocaust megemlékezések filmes terméséből okulva sem sikerült színvonalas alkotást létrehozni, a magyar történelem egyik kiemelten fontos eseményéről. A Szabadság, szerelem főhősei éppen olyan viaszos, romantikus, harcos figurák, mint a középkori lovagkirályaink a Sacra Coronából (r: Koltay Gábor - 2002), vagy a mikronyi statisztériával sztyeppei westernesdit játszó hét vezér a Honfoglalásból (1996). Képi világa és mondanivalója éppoly dekoratív, mint épp a lényeget elsumákoló Sorstalanság adaptáció (r: Koltai Lajos - 2005), amely egy konkrét egzisztenciális válságból barnított, szélesvásznú, pompázatos holocaustgiccset varázsolt.
Ezeket hiába is keresnénk az idei filmekben (- de hát ne terheljük túl a közönséget). Igaza lehet a cikk elején említett műsorvezetőnek: tényleg unalmas filmeket készteni ötvenhatról, hiszen a valódi érzelmek távol állnak a mainstream - filmektől, közízlésünk meg nem is vágyik arra, hogy a szappanoperáktól eltérő stílusban fogyasszunk el, bármiféle (őszinte) forradalmi katarzist (ha van egyáltalán ilyen). Tehetetlenség érzése nehezedhet ránk, hiszen a saját egyéni dolgainkról (sorstragédiánkról) is csak sablonosan tudunk szólni. Vajon ennek a kulturális erodációnak a felelőseit azokban az írókban, filozófusokban, tanárokban, politikusokban, egyszóval értelmiségiekben kell keresni, akik a rendszerváltás után már nem tudtak mit mondani az embereknek (értem ezalatt a Kádár-rendszer diktatúrájához szokott nihilista, minden-mindegy társadalmát arról, ami történik velük? Ötvenhat szelleme ezerkilencszáznyolcvankilencben ott merevedett meg, amikor el lehetett volna kezdeni beszélni róla. Egy olyan időszakban, amikor egy pillanat alatt dőlt össze egy rendszer és annak erkölcse, hogy átadja a helyét egy új minimumnak. Ennek az alapkőnek a hiánya, illetve az emberek Kádár-kori nosztalgiája vezet a demokrácia és erkölcsök jelenlegi válságához.
(>>A csönd az, ami körbelengi ezt a korszakot.<<) Talán így válhattak unalmassá, felejthetővé az idei ötvenhatos filmek is, amelyek szinte mindegyike alkalmas lesz az elkövetkezendő években az iskolai vetítésekre. Aki pedig igényesebb és mélyebb filmekre vágyik, az úgyis Gothár Megáll az idejéhez, Kósa Ferenc: A másik emberéhez, Mészáros Márta: Napló-sorozatához stb. fog nyúlni ötvenhat őszinte arcát (?) keresve.