Az utolsó ház balra

Az Utolsó ház balra Wes Craven 1972-es, azonos című exploitation klasszikusának újrázása, ám Craven maga is hozott anyagokból dolgozott annak idején, hiszen az "ihletet" Ingmar Bergman 1960-as, egészen más hangulatú és műfajú, de ugyanarra a témára épülő Szűzforrása adta - és vajon kapott Bergman valaha egy fillért is ezért? A hosszúra sikerült előző mondat kulcsszava az exploitation, ami ebben a szövegkörnyezetben fiatal lányok testi és lelki megalázását és bántalmazását jelenti, és hát lássuk be, erről szólna ez a kedves kis alkotás, amely ennél fogva nem kifejezetten randifilm.

A vértől és egyéb nedvektől lucskos műfaj szabályai szerint először két, rossz társaságba keveredő fiatal lány porig alázását és fizikai megsemmisítését nézhetjük végig, majd miután a Manson család melegségét sugárzó tettesek éppen az egyik lány szüleinek házában keresnek menedéket a vihar elől - igen, az út végén balra -, ők maguk válnak a különböző háztartási eszközök céltáblájává. A görög importrendező, Dennis Iliadis ugyan optimistábbra formálta a történetet, de komoly tempóhibákkal, pocsék dialógusokkal és egyéni stílus, illetve minden humor nélkül dolgozott, sajna. Ám az univerzumban nincs elveszett erőfeszítés, és miként az irredenta atlétatrikóknak, az ilyen filmeknek is komoly piaca van.