Vénasszonyok nyara

 

Talán merész vállalkozásnak tűnik kizárólag hatvan felettiekkel mozifilmet készíteni, de megfelelő ötlettel, szereplőkkel és főleg hozzáállással semmi sem lehetetlen, így nem csoda, hogy a Vénasszonyok nyara afféle fesztiválkedvenc lett Európa-szerte. A rendezést, írást és főszerepet is bevállaló Gianni Di Gregorio szemmel láthatóan szereti szereplőit, illetve az idős hölgyeket, és a kettő között szinte teljes az átfedés.

Bár Di Gregorio volt Matteo Garrone zseniális maffiafilmje, a Gomorra társ-forgatókönyvírója, itt képes egészen lírai húrokat is pengetni, de kellőképpen frivol és hétköznapi marad ahhoz, hogy a témából eredő szentimentalitást elkerülje. Hőse, Gianni egy mammone, vagyis édesanyjával élő agglegény, ami harmincévesen talán még jó ötlet, de hatvan felett elég nyűgös dolog. A sors azonban úgy hozza, hogy a lakbérrel és egyéb apróságokkal meglehetős hátralékban lévő Gianni kénytelen pár napra befogadni a főbérlő idős anyukáját, és mire annyit mondana, hogy Arriverdeci amore!, már négy nénike foglalja el az ódon, tehát hozzájuk tökéletesen illő lakást. Lesz is ebből feszültség, hiszen saját anyukája sem könnyű eset, és az újak is használati utasítással érkeznek. Az egészben a legszebb, hogy az összes néni 90 év feletti amatőr színész ? vidámak, teli vannak élettel, jó őket nézni.