"A klezmer zenéhez nem kell más, csak jókedv!" - mondja a filmben Illényi Katica, a Budapest Klezmer Band egykori tagja. A filmesek pedig ennek megfelelően közelítenek a témához - a tartalomhoz tökéletesen megfelelő formát találva: könnyedén, görcs nélkül, lazán rögzítik az eseményeket. A szereplők, az együttes tagjai személyes, közvetlen viszonyba kerültek a kamerával (amely időnként rendkívül közel megy hozzájuk: van, hogy arcrészleteket látunk szuper plánban) és szemmel láthatóan az alkotókkal is. Humorizálnak, őszintén mesélnek az életükről, és közben természetesen, fesztelenül viselkednek. Egyikük - mivel éppen más dolga van - kiszalad a képből, másikuk leállíttatja a forgatást, ha már indiszkrétnek érzi a kamera jelenlétét.
A vidámakon kívül szomorkás, lírai pillanatai is vannak a Yiddish Bluesnak (például amikor az énekesnő szaval, vagy elhangzik a Donna-Donna, a varsói gettóban született dal), az alkotók pedig a konfliktusokat, a szakítás pillanatait is bemutatják. Nyolc-tíz embert ismerünk meg a filmben - és nemcsak a zenéjüket, hanem az egész világukat, hiszen a muzsika mellett beszélnek a szerelemről, az őket ért tragédiákról, és óhatatlanul előkerül a vallás kérdése is. Megismerkedünk egy nagyon vidám hegedűssel, egy hálátlanul eldobott "cserejátékos"-sal, egy ellenállhatatlan énekesnővel (a nemrég bemutatott Csoda Krakkóban című filmben is látható Bíró Eszterrel) és a zenekar összes egykori és állandó, régi és új tagjával. A lendületes klezmer zenét hallva pedig még a leghiggadtabbaknak is nehéz lesz nyugton maradniuk a székükben.
