A pár éves késéssel érkező Zseton és beton gyakorlatilag az egyetlen felmutatható munka az elmúlt időszakból - és ehhez képest ragyogó példa arra, hogy a legmostohább körülmények között is lehet jót csinálni, és szinte mindegy miről, ha az alkotókban van elég elszántság, és persze némi tehetség.
Mindössze arról van szó, hogy egy átlagos, későn kelő constancai srácnak egy helyi nagymenő megbízásából Bukarestbe kell vinnie egy táskányi gyógyszert. Hogy ne unatkozzon, magával viszi nagyszájú haverját, aki hozza a csaját, édesanyja pedig hosszú bevásárlólistát sóz rá, ha már a fővárosban járnak. Az országúton azonban egy piros terepjáró szegődik rozoga csotrogányuk nyomába, nyilvánvalóan a "gyógyszerek" miatt, és a hajsza nyomán létfontosságúvá válik, hogyan lehet a gyatra helyi utakon haladni - innen a címbeli szóvicc, ha valakinek ez furdalta az oldalát.
Míg nálunk a rendezők többnyire csak az értelmiségi nyűglődés vagy a közönségfilmnek nevezett olcsó poénkodás között tudnak választani - tisztelet a kivételnek -, addig az elsőfilmes Cristi Puiu fogta magát, és csinált egy filmet, csak úgy. Tök egyszerű eszközökkel, hétköznapi emberekről, egyszerű problémákról: kis pénzt akarsz keresni, gond adódik, megpróbálod megoldani, de közben azért bevásárolsz, hogy pénzednél legyél.
Itt minden figura, minden mondat és kép rendkívül kelet-európai, de anélkül, hogy egzotikusnak vagy hiperrealistának próbálna látszani. A film nem zseniális, egyszerűen csak minden a helyén van benne. Bár a feszült tempó és a folyamatos izgalmak ellenére a filmnek nem szándéka sokkolni a nézőt, a lezárás mégis eloszlat minden kételyt: ez itt a nagy büdös valóság, ahol nincs hely a kispályások számára.
