Nemrég vette át a Simó Sándor-emlékdíjat a Külalak című kisfilmért. Mivel indokolták a zsűritagok a döntésüket, és mivel jár ez az elismerés pontosan?
A díjat egy vizsgafilm nyerheti el, és az elismerő oklevél mellett anyagi támogatást jelent a rendező következő filmjéhez. A helyszínen Enyedi Ildikó mondott gyönyörű és számomra rendkívül zavarba ejtő beszédet, amelyből úgy éreztem, hogy ezt az elismerést nem egy konkrét film miatt kaptam, hanem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen eltöltött öt évem jutalma ez. A Külalak című filmet tavaly készítettem, mely elnyerte a MÚOSZ legjobb kisfilmért járó díját is: ez egy nagyon magas szintű elismerés, amely egy filmdobozt tartalmaz, anyagi honorárium azonban nem jár hozzá.
A Simó Sándor-díjjal kiegészítő anyagi támogatás jár a diplomafilmjéhez. Mesélne egy kicsit a soron következő projektről?
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy „könnyű kézzel” felvett nagyjátékfilm lesz, és a felvételek során mikrostábbal, összesen öt emberrel dolgozom együtt. A forgatás összesen 18-20 napos lesz, ebből már három napon túl vagyunk. Egy aktuális témát szeretnék feldolgozni, ez a 20-30 éves emberek útkeresése, amely a forgatókönyvben helyenként abszurd, máshol drámai színezetet kap. A történet eléggé személyes, sok életrajzi elem van benne. Egy 28 éves, elkényeztetett fiú úgy érzi, nincs sok lehetősége itthon, erre még rátesz egy lapáttal, hogy szerelmi bánat is gyötri, ezért úgy dönt, elhagyja az országot. A film az indulása előtti 30 napról szól.
Egy nagyjátékfilm szerintem legalább másfél év előkészítést kíván egy rendezőtől. Én rendkívül türelmetlenül, itt és most szeretnék forgatni. Egy ilyen rendhagyó, fél-amatőr stílussal, aminek az igénytelensége még vállalható. Elkészülhet egy személyes korlenyomat. Ebben bízom.
Március elején mutatják be az osztállyal a Nekem Budapest című szkeccsfilmet – ez lesz idén az első magyar film, mely a mozikba kerül. Mesélne a projekt körülményének megszületéséről és arról, hogy két héttel a bemutató előtt hogy állnak?
Pár éve még nem láttuk azt a lehetőséget, hogyan tudnánk lediplomázni, honnan lesz pénz a diplomafilmünkre. Két éve még nem állt fel az új filmtámogatási rendszer sem, és fogalmunk sem volt arról, hogyan tudnánk hagyományos módon, nagy stábbal filmet forgatni. A szkeccsfilm tűnt a legjobb megoldásnak arra, hogy ezt az átmeneti korszakot átvészeljük. Ehhez kellett találni egy apropót, amellyel a kisfilmeket összefűzzük egy nagyjátékfilmmé – ez lett a Budapest- tematika. Most ott tartunk, hogy az összes film leforgott, és zajlik az utómunka. Áll a bál a film körül, hiszen több mint nyolc alkotója van (mert az egyik filmet egyébként hárman rendezték), ami azt jelenti, hogy nyolc rendezőnek kell együttműködnie, és ez néha elég nagy felfordulást okoz.
A Nekem Budapest tehát nem diplomafilm. Mi a szerepe ennek a filmnek az életetekben?
Nagyon fontos, hogy ezzel a szkeccsfilmmel nem lediplomázni szerettünk volna, hanem épp a pályakezdésünk induló sebességét kívántuk meggyorsítani. Ezek között a legfontosabb tényező, hogy le tudjunk diplomázni. Azóta ezt a Filmalap lehetővé tette, így az osztályunk részesülni fog a 2013-as vizsgafilm támogatásban. A második dolog, hogy ne csak a szűk szakmával ismertessük meg magunkat, hanem a magyar moziközönségnek is legyen egy tiszta képe erről a végzős osztályról. Ez is megvalósul, hisz március 7-től a mozikban látható a Nekem Budapest.
A Nekem Budapestből a Péter munkacímet viselő rész az Ön alkotása, amellyel kapcsolatban sokan emlegetik a dogma-film kifejezést. Ez csak költségvetési szempontból hozható kapcsolatba a filmmel vagy van más közös pont is?
A történet úgy kezdődött, hogy fejlesztettünk egy forgatókönyvet Berkes Julival Dániában. Ott bemutatták a dogma-rendszert: hogyan működik, miért is jó azon túl, ahogyan az átlagember ismeri. Egy hétköznapi néző számára a filmnyelvi eredményei szempontjából fontosak ezek az alkotások: kézi kamerás, fél-amatőr megoldásokat használó művek, amelyek mindig valami drámai szituációt járnak körül. Mi Dániában szembesültünk azzal, hogy ez egy remekül működő költségvetési rendszer is, amely különösen jó akkor, ha az embernek szűkösek a keretei.
Nem szeretem viszont, ha a filmre a dogma-film kifejezést használják, mert szempontból semmilyen módon nem kapcsolható ehhez a hagyományhoz, csak a költségvetés indult ki ebből.
Mi volt a rendezői és forgatókönyvírói koncepció?
Röviden azt mondanám, a film arról szól, hogy egy passzív főhős hogyan válik aktívvá, annak ellenére, hogy nincs teljesen tisztában a tetteivel. Péter 15 éves antiszociális fiú, aki nem konfrontálódik soha, „szürke egérnek” is mondhatnám. A film végére azonban eljut egy „magasabb” szintre - ezt próbáltuk megírni Jakab Julival a forgatókönyvben. A koncepció az volt, hogy ne hatalmas változások történjenek a főhőssel, hanem apró, finom véletlenek sorozata mozgassa előre az cselekményszálakat. A véletlen uralja a filmet, de nehéz erről úgy beszélni, hogy ne lőjek le semmilyen poént. Ha meg ezt mondom, akkor azt hiszi a közönség, hogy ez a film olyan egy poénra felhúzott kisfilm lesz. Pedig nem.
Sokszor találkoztam azzal, hogy önöket új Simó- osztályként emlegetik. Mi lehet ennek az oka? Ez Enyedi Ildikó pedagógiájának köszönhető vagy más állhat a háttérben?
Biztosan Ildikó miatt is van, de én úgy látom, van egy konkrét esemény is, ami miatt ez a nagy összetartás kialakult. Az első félév végén, alig 3- 4 hónapja ismertük egymást, és kitaláltuk, hogy csinálunk egy szkeccsfilmet az iskolán kívül. A forgatások alatt nagyon összekovácsolódtunk, az együtt töltött munka és lelkesedés miatt közösségé formálódtunk. Ezután a tanárok is más szemmel kezdtek ránk nézni az egyetemen. Vannak helyzetek, amikor az osztály 8 teljesen különböző egója, képes egy irányba haladni, ilyenkor közösségként tudunk együttműködni. Alapvetően a Simó osztályos hasonlatról azt gondolom, nagyon nagy dicséret. Azt jelenti, hogy bíznak bennünk.
Fotó: Valuska Gábor
