Mára már tudjuk, hogy minden magyar családnak van titkosszolgálati múltja, illetve valamiképpen minden állampolgárt érint, azt is, aki nem tud róla, legalább a felmenőin keresztül az úgynevezett ügynöksztori. A túl hosszúra nyúlt múltunk része lett ez is, a trauma feloldását pedig semmi nem segíti, kiváltképp nem a politika, vagy a média. Az Apacsokban sikerül leírni az ördögi kört a hatvanas évektől napjainkig, úgy, hogy mégsem az ügynökszálon van a hangsúly, hanem egy mai család mindennapjain keresztül válnak láthatóvá a múlt jelenhez vezető szálai. A film-forgatókönyvvel pályázó unoka a nagyapja emlékiratai kapcsán ismerkedik a történelem gonosz vicceivel. Török Ferenc szellemes önreflexiója, hogy a naiv filmrendezőből indul ki. A darab ötlete ugyanis a rendezőé, aki nem egy előre megírt színjátékra mondott igent, hanem szállította a saját ötletet, amelyet aztán Kovács Krisztina dramaturg ügynökjelentésekben való aktuális kutakodásaira épített fel. A vezérfonal az indiánosdi, az a társasjáték, amelyet néhány fiatal a hatvanas években a társadalomból való kiszakadás gyanánt művelt (többen ma is) Cooper Nagy indiánkönyve nyomán. Végül Bereményi Gézát kérték meg a darab megírására, részben azért, mert Cseh Tamáson keresztül ismerte a "magyar apacsokat", a városi fiúkat, akik kivonultak a magyar tájba sátrakkal, feleségekkel, vezért, varázslót választottak, bőr ruhákat varrtak, csatáztak, olvasták a szakirodalmat, az antropológiai- és a néprajzi tanulmányokat. Szimbolikussá vált a rezervált amerikai indiánokkal vállalt szolidaritásuk, szabadnak hitték magukat arra a néhány hétre nyaranta, még szép, hogy az állambiztonság ebben is konspirációt sejtett, és beszivárogtatta közéjük az ügynökeit. Vicces lehetett azért, hogy egy besúgó tollas fejdíszben jön-megy, miközben emelkedetten műindiánul társalog.
Nos, ennek az indián közösségnek a történetét mondja el másképp a darab, bátran alkalmazva a filmes megoldásokat, mégsem hágva át a színházi szabályokat. Az időben ide-oda ugráló történethez éppen passzol a háttérvetítés, amely három vásznon zajlik párhuzamosan. Gauder Áron rajzfilmes lett a díszlettervező, akinek az animációit a Nyócker című filmből ismerhetjük. Maga is indián, az utolsó mohikánok egyike. Gauder munkái ugyanúgy elemelik a realizmustól az ügynök-történetet, mint ahogy a létező, ám mégis hihetetlennek tűnő indiános mese. A vetített szobabelsőket a színek változásaikor eredeti indián fotók, illetve a régi táborokban készült fényképek váltják, majd újra előbukkan egy szobarész, de diavetítést is láthatunk, történetet a történetben, a Csomós Mari alakította nagymama így meséli el a még meg sem született unokáinak, meg nekünk a saját, idealizált verzióját, azaz egykori férje hőstörténetét. Persze kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik, a nagypapi mégsem szent, de talán az unokák majd összebékülnek a filmforgatókönyv felett. A szerepek is úgy változnak a színpadon, nagyon gyorsan, mint a képek és az idő, a színészeknek, a vegytiszta vegyész apát és kapcsolattartó tisztet alakító Szervét Tibornak és a filmrendező unokát, valamint törzsi varázslóból ügynökké vált nagyapát játszó Csányi Sándornak sem okoz gondot a gyors határátlépés. Schneider Zoltán pedig úgy formálja meg a két Szoboszlait, elárult törzsfőnököt és a kuratóriumi tag fiát, hogy tulajdonképpen végig ugyanaz. A darab egész idő alatt jól követhető marad, csak a jelenetváltásoknál döccen, mert azt még itt sem sikerült megoldani, hogy filmes tempót vegyen fel a díszletező brigád és ugye a minimális átalakításokhoz is kell idő. Zságer Balázs finom retro-elektronikus-törzsi kompozíciója próbálja kitölteni az időt, szerencse, hogy a zene önmagában is élvezhető.
 |
| Csányi Sándor, Schneider Zoltán |
A végső lelepleződés inkább szívfájdító, mint további indulatokat keltő, személyessé válik a tragédia, de nem ellenségek, hanem indiánok leszünk mindannyian, kihaló félben lévő emberek.
