A film után a 91 éves operatőrrel beszélget a pódiumon a rendező, és természetesen a közönség soraiból is kérdezhet bárki. Mi is kérdeztünk Hildebrand Istvántól, még a vetítés előtt.
A szakma által csak Hildának becézett mester pályája közvetlenül a háború után kezdődött. Akkoriban a filmgyártás pártok kezében volt, meséli, s ő a Kisgazda Párt ifjúsági tagozatában kezdte amatőrként a filmezést. Szombatonként falujárásra kellett menniük. Ott volt 1945. augusztus 20-án a Bazilika lépcsőjén is, amikor az amerikaiak hazajuttatták a Szent Jobbot, és ott össze is különbözött a kommunisták által delegált kollégával.
Ez nem feltétlenül jelentett előnyt a főiskolai felvételijén 1946-ban, de Radványi Géza és Hegyi Barnabás rátermettnek találták, így végül felvették. Mindent megtanult, amit a szakmáról tudni lehet, a fekete-fehér filmezést, majd később a színes technikát, a cinemascoptól a cineramáig. Ez utóbbit félköríves vetítővászonra kellett vetíteni, és speciális kamerával készültek a felvételei.
Londonban tanulta ki a technikát. Nálunk egyébként ilyen vászon nem volt, hozzánk legközelebb csak Bécsben és Belgrádban.
Várkonyi Zoltán munkatársaként nagyszabású történelmi filmekben állt a kamera mögött, olyanokban, mint A kőszívű ember fiai vagy a Kárpáthy Zoltán. Ő lett volna az Egri csillagok operatőre is. Pályája egyik megmagyarázhatatlan csalódása, hogy Várkonyi négy nappal a forgatás kezdete előtt indoklás nélkül leváltotta. Pedig már mindent előkészített. „Münchenben megtanultam, hogyan vegyünk fel egy kézlevágást, Moszkvában megtanultam, hogyan kell égő létrákat fényképezni” – sorolja a tarsolyában maradt trükköket, amelyeket meg akart mutatni az Egri csillagokban.
Filmjei tele vannak állandóan újat mutató operatőri kreativitással. Egyetért azzal a megállapításunkkal, hogy gazdag szakmai tudása legpazarabb módon az egyik utolsó játékfilmjében, az 1980-ban készült Psychében mutatkozhatott meg. Bódy Gábortól tulajdonképpen szabad kezet kapott. Bódy elmondta gondolatait, neki pedig sikerült ezt a láthatatlan, filozofikus gondolati világot trükkök arzenáljával érthető és élvezhető látvánnyá formálnia.
Pénteken este az Urániában a portréfilm és a beszélgetés után A veréb is madár című filmet vetítik gazdag életművéből. Ez sem nélkülözi az operatőri leleményt, például azokban a jelenetekben, amelyekben a két szerepet alakító Kabos László az egyik és a másik szerepében találkozik önmagával. Ezt is hibátlanul sikerült felvennie. A remek szatirikus film rendezőjéről, a szintén kissé szabálytalan karriert befutó Hintsch Györgyről ma már alig hallani, ezért is kérem Hildebrand Istvánt, hogy emlékezzen meg róla. „Bűbájos, aranyos ember volt”, mondja, bárkitől elfogadott ötletet forgatás közben, ha azt jónak találta.
Szerette szórakoztatni a környezetét. Beidomított például egy libát, masnit kötött a nyakára és kutya helyett azzal sétált hetente többször is a Rózsadombon, a Bimbó úton. Az viszont nem volt vicc, de jellemző volt rá, amikor 1956 után, a halálra ítélt Mansfeld Péterért, aki ugyanabban az utcában lakott, mint ő, egyszemélyes tüntetést rendezett egy táblával a filmgyár udvarán és a fáktól kért számára kegyelmet.
