Filmszínház - MAGNA PLAZA

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy parkban, az utcán, vagy éppen egy plázában sétálgatva lesz tanúja egy veszekedésnek, szerelmi jelenetnek, és olthatatlan kíváncsiságra lobban, hogy többet tudhasson meg a részletekről. Ez a valóságban nehezen megoldható, a Wunderbaum előadását nézve viszont éppen a büntetlen leskelődés adatik meg a közönség számára. A néző egy fülhallgató segítségével minden, a bevásárlóközpont összes szintjén jászódó jelenetet tisztán hall, nem csak a "tényleges" szöveget, hanem a szereplők legbelső gondolatait, félelmeit is. A pláza mindennapi nyüzsgése a lehető legmonumentálisabb díszlet, a dolgaik után rohanó emberek pedig a legélethűbb alakítást nyújtó statiszták, akik nem is sejtik, hogy egy előadás részei. A premier bombariadó miatt félbeszakadt, így második alkalommal megtapasztalhattam, hogy különleges környezetben is mennyire nincs két egyforma előadás. A darab a japán filmrendező Takeshi Kitano Bábok című filmjét veszi alapul, a szereplők és a történet is ezt az irányvonalat követi, de a plázakörnyezet igencsak felpörgeti az eredeti verzió ritmusát.

 

Az újradefiniált színpad-nézőtér viszony - karöltve a fülhallgatón keresztül hallható szöveggel és aláfestőzenével - elementáris, élő moziélménnyé alakítja a színházat. A mozaikszerű, párhuzamos szerkesztés több szálon, térben pedig a pláza négy szintjén pergeti az eseményeket, saját képére formálva a filmek hasonlóan működő eszközét. Hiro (Matijs Jansen) - aki a földszinten egy hatalmas táblára piros festékkel fújja fel a "Ready for love?" feliratot - első randijára készül egy lánnyal, akivel korábban összesen másfél órát beszélgetett. Szívmelengető látni, ahogy a szerepét könnyed természetességgel alakító színész milyen egyszerűen elegyedik szóba a járókelőkkel, osztja meg velük a szerelmi kudarctól való félelmét. Az meg egyenesen bájos, ahogy az első előadás közben az angolul persze nem beszélő négy biztonsági őr tanácstalanul állja körbe a hatalmas transzparenst tartó színészt.

 

A harmadik szinten eközben a barátnőjét előszeretettel megcsaló Matsumoto (Walter Bart) és szeretője, a szertelen Sawako (Wine Dierickx) évődését figyelhetjük. Gyerekként hancúroznak, nyílt színen leteperik egymást a vásárlók nem kis megrökönyödésére, de a játéknak tűnő viszony felkavaró tragédiába torkollik. Ebben nincs hiány: Nukui (Maartje Remmers), a zeneőrült tinilány betegesen rajong a tüllszoknyás, arctalan tucatgyártmány-énekesnő Harunáért (Marleen Scholten), s megszállott ragaszkodása akkor sem hagy alább, amikor a bálvány balesetet szenved, és torz testtel kénytelen folytatni életét. Kettejük játéka gyönyörű ívet rajzol - bárgyútól a tragikumig. Hiro állhatatosan várakozik, várja a lányt, aki feltehetőleg már soha nem érkezik meg. Az előadás a brilliáns párhuzamos szerkesztés révén egyesíti magában a realtime-történést (Hiro az előadás elejétől a végéig, ott és akkor vár) és a napok múlását.

 

Az előadás után a földszinti padlón felejtett tábla mellett megyek el. "Ready for love?". Ekkor eszmélek rá: az első előadáson még nem volt ott a kérdőjel. Talán nem véletlenül.