Finom ellentmondás - A ZONGORA: BOGÁNYI GERGELY

Ez talán a legszemélyesebb, legszubjektívebb írásom a sorozatról, pedig majdnem mindegyik koncertről lehetőségem adódott írni, ami az elmúlt egy évet illeti. Sokak számára Bogányi Gergely zongoraestje méltó lezárása lehetett ennek a periódusnak, sokak számára pedig azt hiszem, hogy nem. Furcsa ezt írni Fazil Say koncertje után bő két héttel, de Bogányi zongoraestje volt talán a legellentmondásosabb az elmúlt egy év koncertjei közül, holott talán ő az, aki a legegységesebb koncepcióval állt elő. Arra döbbentem rá elsősorban az est folyamán ? ismét ?, hogy mennyire különböző előadásmódok létez(het)nek, s hogy mennyire meg kell tanulnom elfogadni azt a ?nézőpontot?, mely valamilyen oknál fogva távol esik az enyémtől. Ebből nyilván kikövetkeztethető, hogy máshogy hallom, másként hallanám szívesen mondjuk Beethoven szonátáit, de persze ez egyfajta ?előolvasat? vagy inkább fogalmazzunk úgy: előhallás eredménye, ami azokat a hallgatókat jellemezheti elsősorban, akik kutakodnak, és igyekeznek minél több oldalról vizsgálódni.

 

Beethoven talán legismertebb szonátái kerültek előtérbe ezen az estén, a 'Pathétique', a 'Mondschein' és az 'Appassionata' ? s a szonáták közé ékelődött még a Für Elise és az opusszám nélküli A-dúr Variációk. (Érdekes, hogy eredetileg a 'Hammerklavier' lett volna műsoron az utóbb említett két szonáta helyett.) Távol tartanám magam attól, hogy részletesen írjak a szonátákról, viszont az egyértelművé vált számomra, hogy tényleg egy ellentmondásos este volt ez az április 26-i. A 'Pathétique' első tételében nem éreztem azt az energiát, ami annyira megkülönbözteti ezt a darabot Beethoven korábbi szonátáitól, a 'Mondschein' esetében, talán nem véletlen, az első Adagio sostenuto tétel sokkalta kiforrottabb volt, mint az azt követő kettő. Az 'Appassionata'-nak szintén a lassú, Andante con moto tétele ragadott igazán magával ? s ebből könnyen kiérezhető az, hogy a lassú, finomabb, ?átmeneti? tételek voltak talán inkább a meghatározók. Ha valóban így volt, akkor ez azért lehet kissé meglepő, mert Beethoven esetében talán nem ezek azok a tételek, melyek igazán dominánsak, és a beethoveni jelleg, az a karakter, ami az ő zenéjét meghatározza, nem domborodott ki igazán. Viszont Bogányi Gergely játékának egy egészen új oldalát ismertem meg, ami nem elsősorban egy revelatív élményből fakadt, hanem abból az ellentmondásból, amelyre korábban már utaltam. Bogányi számomra nem Beethoven-zongorista, s bár ez a gondolat, vagy inkább érzés, már a szonáták (és egyéb Beethoven-művek) hallgatása közben érlelődött, mégis akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a ráadáshoz értünk. Ott elsőként Liszt 10-es (f-moll) Transzcendens etüdje hangzott el, majd az egyik Arabesque Debussytől. Ezek elhangzása közben/után kristályosodott ki egy olyan érzés bennem, ami valamilyen módon mégiscsak feloldást jelentett; kisimította, elegyengette az egész estét, és fátylat borított azokra a részletekre, amelyeket nem éreztem teljesen tisztának: engem nem úgy érintettek, ahogy talán érinteniük kellett volna. Hiszen itt nem arról volt szó, hogy Bogányi nem jól játszotta a szonátákat ? nagyszerűen játszotta azokat ?, hanem inkább talán arról, hogy önmaga volt, akihez Liszt és Debussy sokkalta közelebb áll. Bogányi Gergely fantasztikus koncertet adott, hisz ennek a három szonátának az egy estén való megszólaltatása már önmagában kuriózum. És ha arra gondolok, hogy Liszt-év volt még az imént, előtte pedig Chopint ünnepelte Európa, s hogy Bogányi milyen aktívan és jelentőségteljesen vett részt ezeknek az évfordulóknak a kiteljesítésében, akkor ismét csak valami különleges érzés kerít hatalmába.