Abból a tényből kiindulva, hogy ilyen mélységben beengeded a magánszférádba a kultúra szerelmeseit, arra következtetek, hogy olyan családból származol, amelyben a műveltség terjesztése rendkívül fontos volt.
Ez nincs így. Édesanyám eredetileg varrónő volt, édesapám pedig kárpitos, tőlük a kétkezi munka szeretetét sajátítottam el, ez a hely is eredetileg egy sajátos kézműves műhelynek indult. Hatéves voltam, mikor édesapám műhelyében először tapogathattam meg a bőrt. Ekkor éreztem rá, hogy ez milyen csodálatos anyag. Így lett belőlem később bőrműves mester, ami egy manufakturális formája a bőrökből formált használati tárgyak készítésének.
Szolnokon végeztem szakközépiskolában, utána, 1982-ben költöztem Budapestre, gondoltam, szerencsét próbálok itt. Ekkoriban már egyre erősödött az ellenzéki mozgolódás, amibe viszonylag gyorsan belevetettem magam. Még az is előfordult, hogy e miatt a kapcsolattartás miatt a rendőrök elkaptak és letartóztattak. A rendszerváltozás után egy darabig az aprócska Maros utcai lakásomban vezettem egy szakkört, ahol a bőrműves mesterséget tanítottam fiataloknak. 1999-ben lett lehetőség pályázni egy svájci alapítványnál erre az ingatlanra, ahol most vagyunk. Szerencsém volt, nyertem.
Mi volt a koncepciód az indulásnál?
Úgy kezdődött, hogy szerettem volna folytatni a bőrösképzést, kombinálva egy kávéházi hangulattal: tehát az egyik asztalnál kávézgatnak, a másiknál meg folyik a képzés. Ez volt az alapötlet. Viszont az elejétől egyre több régi, még az illegalitásban megismert barátom is felkeresett. Többnyire értelmiségiek, művészek látogattak, és sokan közülük fellelkesedtek, hogy milyen klassz kiállítóteremmé lehetne alakítani ezt a 233 négyzetméteres félszuterén lakást, felléphetnének itt írók, zenészek is. Nem állt tőlem messze ez az elképzelés, mert míg a bőrösképzés zajlott, gyakran olvastam fel a gyerekeknek, moziba meg színházba is elvittem őket.
Miket olvastál fel nekik?
Például Bodor Ádámtól a Sinistra körzetet, és munka közben nagyon szerették hallgatni a jó irodalmat. De ekkor már elkezdődött itt a kulturális pezsgés. Ekkoriban már szájról szájra terjedt, hogy van ez a Nyitott Műhely, elkezdtek egyre többen ideszokni.
Emlékszel, mi volt az első rendezvény?
Persze. 2000 januárjában tartottam a megnyitót. Rengeteg ismeretlen is megjelent. Az első kiállításon Szabó Gábor és Nemes Nóra festők képei kerültek a korábban csupasz, fehér falakra. Ezután még inkább elterjedt a hírünk a városban, egyszerre szinte tömegek kezdtek idelátogatni. Lezajlott ez a tárlat, és utána azonnal két művész is akadt, akik szintén szerettek volna itt kiállítani. Innentől kezdve elkezdett terebélyesedni a működésünk, csak jöttek és jöttek az ötletek és az események. Amit most a falakon látsz, az az 500. kiállításunk. Most Kárpáti Anna portréfotói, amelyek a magyar underground szcénát dokumentálják hosszú idő óta. De vannak itt koncertek, irodalmi felolvasások, kötetbemutatók, művészeti díjátadók, legutóbb például a Hazai Attila Irodalmi Díj nyertesét ismerhette meg a közönség.
A programok kiválogatását hogy szervezed?
Inkább a természet hajtja végre a válogatást. Jelenleg is hétszáz jelentkező van, aki jönne, mindenkit sajnos lehetetlenség bemutatni.
Ennek a helynek a fenntartása, gondolom, nem két fillér. Úgy tudom, Esterházy Péter jelentős támogatód volt.
Igen, a drága Péter haláláig támogatott minket. De akadnak azért más szponzorok is, akiknek a közös jellemzője, hogy szeretnék megtartani az anonimitásukat, és ezt tiszteletben tartom. Ugyanakkor nem titkolom, hogy elfogadjuk a legcsekélyebb összegű támogatást is, és nagyon örülök, ha ezt rendszeresen folyósítják.
Azt is említsük meg, hogy te időről időre főzni is szoktál a vendégeidnek, és még kitűnő vörösborokat is lehet kóstolni nálad.
Igen, és alapvetően magyaros konyhát vezetek, de szoktam készíteni lasagnét is. Sokféle kívánság van, általában előre bejelentik a fellépők, mit kérnének. Ilyenkor a hagymapucolástól a fűszerezésig, tálalásig mindent én csinálok. Legutóbb egy könyvkiadó vezetője tojásos nokedlit kért salátával, amit még sohasem készítettem, de szerencsére jól sikerült, nem volt rá panasz.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
