1. nap
A leutazás kicsit körülményes, egy bábszínésszel oszkározok le Pécsig, ő meg úgy vezet, mint a mesében, aztán mégis csoda történik, és időben ott vagyok a szálláson. Ja igen, Pécsett, mert azt már előre megbeszéltem magammal, hogy elég öreg vagyok a sátrazáshoz, pláne, hogy erre az estére óriási vihart jósolnak, azt meg biztosan nem bírnám, ha mindenem elázna. Viszont idén is minden sátorhelyre akadt jelentkező, vannak itt bátrak bőven, hatalmas sorban gyülekeznek a kapunál már egészen kora délután, hogy beköltözhessenek az erdőbe erre a néhány napra.
Én meg azért vagyok itt időben, mert mindjárt nyílik a Képzőművészet on Orfű, amit drMáriás és Bánki Ákos valósítottak meg Egyedi Péterrel, a fesztivál kommunikációs felelősével karöltve. Elég komolyan és átgondoltan összerakott koncepció ez, öt elemből áll, a kedvencem a Galéria egy szerpentinen, amely tulajdonképpen kifüggesztett reprók sora egy emelkedő mellett. Tetszik, mert demokratikus, van az anyagban az idősebb generációból, a feltörekvőből, valamint az egyetemistából is, Bukta Imrétől Kalán Viktóriáig, feLugossy Lászlótól Határ Attiláig, Stark Attilától Marosi Panniig elég széles a merítés, hét művet pedig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának több mint 41 diákja készített el: textilművészeti alkotásokat, szobrokat, installációkat. De van e projekten belül drMáriás-kiállítás, fényművészet, kerámiaszobros installáció, valamint a projekt keretében készül el 28 alkotó munkája, akik a Borfalu oldalában található lépcső mentén kifeszített vásznakra hozzák létre a műveiket.
Ellennék itt még hosszan, de drMáriás már a színpadon bajor legénynek öltözve kinyilatkoztatja a világ nagy igazságait, nevel és okít, a színpad előtti tér pedig szép lassan megtelik az időben beköltöző fesztiválozókkal. Igen, ez a Tudósok-koncert, amelynek zavarba ejtő dadaizmusa és punksága izgalmas nyitánya lesz ennek az egész fesztiválnak, közben én át is szaladok A tűzhöz közel nevű színpadhoz, mert megígértem Bodor Áronnak, hogy meghallgatom a csendesebb énjét, ami izgalmasan kontrasztos a nagyszínpadi bulihoz képest. Mert míg ott tombolás meg üvöltés van, addig itt Áron a legérzékenyebb oldalát teszi ki a néző elé, ami azért hasonlóan bátor húzás (ha nem bátrabb), mint a nagyszínpadon kiállni több ezer ember elé.
Ezután jön egy kis pihenés, drMáriással borozgatunk a koncert után, meg eszünk, természetesen, és bár nagyban folyik a szó, érzem, hogy nekem mennem kell tovább, hiszen próbálok minél több koncertet ledarálni, ha már végre itt vagyok az erdőben. A Bohemian Betyars pörög a nagyszínpadon, én a völgy tetejére épp csak odaférek, de sajnos a harmadik számnál azt érzem, hogy én ettől a zenétől nem igazán jövök lázba, viszont nagyon élvezem, ahogy a keménymag nyugtalan hangyabolyként teljes eksztázisban zsizseg a színpad előtt. Néhány számot még megvárok, de aztán ugrom is át a másik színpadhoz, mert ott meg hamarosan Péterfy Bori jön. Nálam az kötelezően első sor, most azonban ráfázom, mert elöl Borit a rossz hangosítás miatt szinte egyáltalán nem is lehet hallani. A számok között folyamatosan skandáljuk, hogy „nem hallunk”, újra és újra, végül Boriék próbálnak valamit megoldani, nem lesz sokkal jobb, úgyhogy elfogadom, hogy itt a kórust fogom hallani. De közben meg mégsem vagyok csalódott, Bori ugyanis annyira jelen van, hogy mindenki megőrül érte ma is, meg legközelebb is.
De vége, én meg már megint baktatok fel A tűzhöz közel, ahol Beck Zoli és Balla Gergő játszik: kártyákat húzatnak velünk, és az azon szereplő fogalmak mentén énekelnek el egy-egy 30Y- vagy Platon Karataev-számot. Lennék hozzájuk közelebb, de hát kezdés után egy kicsivel érkezem, így már csak leghátul jut hely. Ott kukucskálok, és ez a csendesebb buli épp olyan, hogy egyszerre tör rám az álmosság és a szomorúság, szóval csak mélázva hallgatom őket az embertömegben. Aztán amikor ennek is vége, elindulok megint a tömeggel.
Lehetne enni vagy inni, de aztán végül megállok a Blahalousiaina koncertjénél. Barbi nagyon jó a színpadon, innen felülről egészen látványos, ahogy a hippicuccában mozog. Egy ideig el-elnézem, várom, hogy a Kiscsillag kezdődjön egy óra múlva, aztán mégis úgy döntök, hogy lefújom az estét, hiszen lesz még holnap is, így az utolsó pécsi busszal jó boomerhez méltóan visszakanyarodok a városba. És milyen jó is, mert ahogy megérkezem a szállásra, elkezd tombolni a vihar, én meg kinyitom az erkélyajtót, és mosolygok, hogy ezt a zuhét nem a nyakamba kapom épp.
2. nap
Alig jutok át, napközben belevetem magam a pécsi kulturális életbe, múzeumba megyek, aztán húzom-halasztom az indulást, így végül lekésem az utolsó helyi járatot, mert eszembe se jut, hogy délután hatkor már nem megy Orfű felé Volánbusz. A helyzetet a fesztiválbusz megmenti ugyan, de az meg csak hétkor indul, közben pedig beszélgetésbe elegyedek egy szintén buszra váró párral, akik mondják, hogy a városban este Anna and the Barbies-koncert lesz, így egy pillanatra megingok, hogy talán mégis maradni kellene. Aztán mégis Orfű nyer, ma is. Átszerpentinezek a busszal, épp akkor futok be, amikor Bodor Áron a nagyszínpadon kiáltja, hogy „Boldogság, te k…”, kicsit szomorú vagyok, hogy ez a koncert utolsó száma a visszataps előtt. De hát aki múzeumozik, az végül is így jár. Boomer, ugye.
Viszont a Galaxisokra időben ott vagyok, néhány számukat ismerem csak, így ezt csendben meghúzódva, hátul állva élvezem. Vagy hát annyira nem élvezem, Szabó Benedek egy ponton meg is jegyzi, hogy olyan, mintha egy vasárnapi apukának öltözött volna, de a koncert maga is ilyesmi, kicsit lötyögős, semmiképp sem megőrülős. Azért nem vagyok elégedetlen, csak épp egyik dal sem tart ott, hogy végigvárjam, inkább eszem-iszom a közelben, aztán egy ponton lóhalálában rohanok vissza, mert pont a kedvenc számom szól. Aztán már megint felfelé baktatok, Lovasi András és Fekete Giorgio párosa van A tűzhöz közel színpadon. Itt megint annyian vagyunk, hogy csak hallok, de nem látok, viszont így is jó.
A Csillag vagy fecskénél azonban olyan hirtelen kezd el ömleni az eső, hogy a kevésbé bátrak visszamenekülnek valamilyen szárazabb helyre, úgyhogy végre lesz hely elöl is. Látok, vagyis látnék, de a vízfüggöny néha elmos mindent. Ugyanakkor mind ez idáig biztosan ezt a koncertet élvezem a legjobban, Lovi és Giorgio is felszabadultak, a legnagyobb slágereiket játsszák, mi meg üvöltjük, hogy Ha az életben nincs már több móka, akkor Feldobom a követ. Folyik a ruhámból a víz az egész koncert alatt, de kit érdekel, hiszen épp most válunk közösséggé ezzel az alig száz emberrel. Lovasi könnyedsége pedig a végén odáig ér, hogy már Tankcsapda-dalokat énekelnek, és mivel visszataps számmal nem készültek, ezért improvizatív módon Giorgio egy olasz dalt, Lovi meg valami borzalom nótát vesz elő, ami tökéletes zárása ennek a programnak.
Ezután ismerősökhöz csapódom. Ők sátoroznak, úgyhogy most katasztrófaelhárításba kezdünk, miközben a Nagysátorból hallatszik az Európa Kiadótól a Mocskos idők, az Amondó színpad előtt pedig megállunk egy picit belehallgatni a Felső tízezerbe. A Nagyszínpadon elkapunk még egy Elefánt-számot, én meg maradnék még a Krúbin meg a beton.hofin, de itt most el kell dönteni, hogy vagy visszamegyek az utolsó busszal, vagy rettenetesen meg fogok fázni. Az előbbi tűnik szimpatikusabbnak, így szépen elsétálok a megállóig, és alig várom, hogy egy jó meleg zuhannyal zárjam ezt a napot.
3. nap
Nem fáztam meg, reggel hatalmas lendülettel pattanok fel, mert ez az a nap, amit a legjobban várok. Persze ahelyett, hogy átmennék már délelőtt és jógáznék vagy elmennék bicajozni, végül most is kiállítások következnek, de kora délutánra két interjút is lebeszélek, ezért mégis ez a leghaladósabb nap. Brutális nyár van, amikor megérkezem, mindenki az árnyékban próbálja túlélni az előző napot. Én alaposabban megnézem a fenti kiállítás anyagát, aztán találunk néhány szőtt fekvőalkalmatosságot, ahol ki lehet húzni az első koncertig: ami nekem a Parno Graszt a Gyönyörök kertje nagyszínpadon. Gyorsan be is állok a színpad elé, alig kezdenek, de nekem már jár a lábam, viszont annyira beszorul a meleg, hogy egy ponton muszáj feljebb mennem, ha nem akarok megsülni. Az persze nem jelenti azt, hogy nem táncolok, de Már nem szédülök a fényben. A poharam félig tele van.
A következő koncert az egy5egy, őket először a 30Y előzenekaraként hallottam, akkor nyerték meg a szívem, most meg rácsodálkozom, hogy azóta milyen nagyra dagadt a közönségük. Az Amondó színpad felső részére épített teraszról élvezem ezt a bulit, mert lejutni képtelenség lenne, talán a Lila pulóveren kicsit sírok is. Frenk lesz az, aki elűzi a felbugyogó szomorúságomat, ő meg a nagysátorban van, ami olyan most, mint egy üvegház, de hát itt is muszáj az első sorban lennem, szóval hiába csöpög rólam az izzadság, széttombolom ezt a szűk órácskát.
És bár ezután be lehetne állni Hiperkarmát hallgatni, én mégis letáborozom egy jó helyre a nagyszínpad előtt, lángosozok, meg várom a 30Y-t, itt sem szorulhatok hátra. Egyébként nagyon meglepő ez a mai setlist Zoliéktól, nincs se Ül és vár, se Éhezők jóllakottak, viszont van egy olyan régi szám, amit még én, a hatalmas fangörl sem ismerek, egy szám erejéig bekapcsolódik a Bartók Béla Férfikar, néhányat lekísér négy vonós csajszi, mi pedig közönségként hozzuk a jól ismert szokásainkat, a Városember után hosszan skandáljuk a refrént, a záró akkordként megszólaló Sötét van után pedig még szintén percekig énekelünk, az egész völgy tőlünk visszhangzik.
Eldöntöttem, hogy ma sokáig maradok, azonban a Quimby koncertjéig még van egy óra, el kellene ütni valamivel. Belehallgatok az Analog Balatonba, ami teljesen leszív, úgyhogy nem várok tovább, ma se sikerül hajnalig bulizni, sőt: még az utolsó buszt sem várom meg. Hazastoppolok.
4. nap
Reggel van, nézem a programokat, mennék az Ivan and the Parazolra meg a Vad Fruttikra, érdekel a Kollár-Klemencz Kamarazenekar műsora, aztán még nagyon későn lesz Pál Utcai Fiúk is, meg Besh o droM, aztán pörgetek lejjebb, milyen kár, hogy a Vad Fruttik meg a Sorbonne Sexual pont egy időben van, illetve boebeck is pont akkor, amikor Ivánék. De a Fiúkra tudnék menni, mert a Kerekes Band annyira nem izgat, azonban végül úgy döntök, hogy visszavonatozom Pestre.
A Fishing utolsó napja nekem a Bura Galériában lesz, ahol a Cigánybűnözők című kiállítás még áll, de délután tibeti hangtál-meditáción lehet részt venni, valamint Lakatos Gabriella fog fellépni az akusztikus műsorával, amelyben a saját szerzeményei mellett a jazztörténet nagy nőalakjainak dalaiból is válogat. A vonaton arra gondolok, hogy talán ez az igazi boomerség: meglépni egy fesztivál utolsó napjáról egy sokkal csendesebb buliért.
