Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
Peer Krisztián így írt Juhász Márió kötetéről: „Írni annyi, mint elvágni a vitát. Felerősíteni a hangot, ami a fejünkben szól, hátha így elhallgat végre. Hagy aludni. »Zenét minékünk, csak zenét!« – adta ki az utasítást Verlaine, mielőtt elvonult szarni. Úgyis ment már valami a háttérben, hát engedelmesen feltekertük a volumét. A világból ki lehet űzni a dzsesszel. Fedőzene. Foteljét senki fel nem adta, a lényegre szorítkozó tőmondatokat tudtunk csak egymásnak átüvölteni. Megannyi meg nem értett, termékenyen félreértett nagyság („szopóágon ül béla”).
Juhász Márió erről a házibuliról igyekszik épp hazafelé, megcsömörlötten és félálomban természetesen. (»a cipőm volt a buktató«) Még cseng a füle. Még a fülében cseng. Vagy inkább erre a házibulira hivatalos, csak valamiért nem tudja elhagyni a lakást, amíg újra meg nem számolja a sarkait. Késésben van, és persze elnyomta a buzgóság. De szerencsére ismeri önmagunk felébresztésének tuti technikáját: egyetlen apró részletre kell fókuszálni minden figyelmünket. De tényleg a legapróbbra, épp az a cél, hogy kudarcot valljunk, és visszatérjünk a valóságba, ami onnan ismerhető fel, hogy a végtelenségig osztható. A leírására vállalkozó minden egyes szóval lefeleződik. Felébred. Nézi az üres papírt. Gyanakszik.”
Katona Ágota: Kezdetben, mégis vihar
Deres Kornélia írása a műről: „Csillagok, menekülő levegő. Katona Ágota első kötetében forr az éj. Természetes sötét, sőt, nyugtató bíbor: »bordakosárban teljes napfogyatkozás«. Összeérnek új- és középkorok. (Halott)látásból jeles: a hús, a díszek, a pompa, a mondatok mögött ott a csontváz, mindig is ott volt. Megtörnek rajta rekedt latin hangok, templomharangok. És jönnek a sírkerti séták, a célszerű romok, odaköpött múltak. Elárult kórházak.
Katona nem hangoskodik, nála inkább »állati csend van«. Erő és megadás. És persze erdő, a Rengeteg: tudattalan természet, növényi létek, Bükk és Buda között. Világtest, rajta az erőszak. De akárhonnan nézem, mégis halálkönyv ez. Az anya sejtekbe szúrt múlása, benntartott rossz levegők, elfoglalt szervek. Szép, metsző, meditatív búcsú. Bátor beköszönés. Benne a kopogó kérdés: Ki vágja ki az anyafákat?”
Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán
„Az Én utolsó menedéke a test. Nem abban az értelemben, hogy beleveti magát, eltűnik, felolvad benne, hanem abban, hogy fantomból testté válik. Megtestesül. Hústestet ölt. Eltörli a test és a testetlen Én közötti határokat. Az Én-nek – hiszen testtelen − neme sincsen. Ezért mindennemű testté akar válni. Az átváltozás összes nemében testet akar és testet kell öltenie, hogy hangja szabad és igaz maradhasson. Ebben a kötetben, ha jól hallom, a testté vált Én – e »vándorállat« hangja szólal meg – élesen és elvágólagosan, El Kazovszkij után szabadon.
Legszívesebben egy verssel ajánlanám az olvasó figyelmébe ezt a rendkívüli kötetet, egy testi verssel, amelytől nem tudok szabadulni, amellyel együtt élek, amióta olvastam, és amelynek áttetszően tisztára csiszolt kristálycseppjében Lukács Flóra jövőből jött költészetének egész tengere benne lüktet. Úgy él bennem ez a vers, mint egy egészen újfajta költészet ars poeticája, és kissé úgy »dédelgetem, simogatom, dünnyögöm, mormolgatom« magamban, mint egykoron József Attila »gyönyörűszép versét«, a Tiszta szívvelt Ignotus” – méltatja Szilágyi Ákos a kötetet. A címe: Nyolc jüan. Így hangzik: Novemberben egy tintahal a mellkasomban / vörösből feketére váltott. / Egy ázsiai férfi kettévágta az utcán. / Beirdalta, feldobta a forró rácsra, / megsütötte, vigye, akinek kell nyolc jüanért, / nyársra húzva, papírdobozban.
Makáry Sebestyén: Delta
„»Mikor beragad a fejsze vagy visszapattan a görcsről, lassan észreveszed magad« – írja Makáry Sebestyén Fatelep című versében. Máris helyben vagyunk, mert ez a kötet ennek a lassú önmegismerésnek az üdítően friss és érzékeny lenyomata. Aki a Delta verseit írta, nagyon szeretne mindent egyben látni. Szerencséje van, mert a versek ismeretében úgy tűnik, hogy egyszer sikerülni is fog neki. Debütáló kötet, de gyermekbetegségek nélkül, ami nagy dolog, igazán ritka tünemény.
Makáry világa könnyedén beszippantja az olvasót, észre sem vesszük, és máris az ő saját – de elemeiben mindnyájunk számára ismerős – világegyetemében találjuk magunkat. Ebben a világban egy időtlen Duna kanyarog, pálos szerzetesek vadvirágokká válva dolgoznak tovább, mindenütt erdők, a kép sarkában a Szamos is ott csillog. Makáry világegyeteme tágas, illatokkal és fényekkel átjárt: egy olyan Árkádia, ami még majdnem teljes. A repedések, a sötét árnyékok ott húzódnak már a horizont peremén, de itt még minden Istené” – írta Győrffy Ákos a Deltáról.
Nyitókép forrása: FISZ
