Fiús és férfias játékok

Nem előzenekar és húzónév, hanem két egyenrangú formáció adott koncertet a Művészetek Palotája Fesztiválszínházában. Kimért, ünnepélyes a hely, egy-két hujjogásféle bekiabálásra merészkednek a bátrak, a műsoridő is szigorúan kiszámított. Itt nem lehet felállni és kitáncolni örömöt, bút, bánatot.

 

Játékosan indul az este, hogy azonnal szenvedélyes erotikába csapjon át és száguldjon szikár erővel, majd rejtélyes, vadregényes tájakat idéz, és aztán ott fönn, nagyon messze, éppen ott, ahol az érzékek, a ráció és a transzcendencia birodalmai összeérnek, magunkra hagynak, hogy elmerengjünk.

 

A Napra egymásra és egymásba csúsztatja a népzenét, a jazzt, az autentikus és az urbánus-mulatós cigányzenét, a progresszív rockot, a végső hangzás e sokféleség ellenére feszesen letisztult és egységes. A koncerten elhangzott, úgy is mondhatnánk, a Napra első albumán szereplő dalok tartalmukat tekintve általában nyomasztóak. A szerelmi bánat tematikáját (mert még az Icipici ház is úgy hallik a páratlan eleganciájú Krámli Kingától, mint egy kétségbeesett női mantra az egyedüllétben) azonban mindig (Bobár Zoltán harmonikás esetében szó szerinti orrvérzésig) ellensúlyozza a frivolan energikus, életvágyó zene.

 

Ezzel szemben a Barbaro természeti hasonlattal élve veszélyesre csipkézett hegyorom, zordan sodró áram, komor viharfelleg. Az érett férfiak élettapasztalatának esszenciája szenvedéllyel teli egzisztencialista balladákban elbeszélve. Az egyik generáció - Cziránku Sándor, Herpai Tamás és Zsoldos Péter - vezet, a másik - Both Miklós - tiszteletteljesen pimaszkodik és versenyre kel vele. Mesterek és tanítvány egyaránt bírják az iramot. A ráadás után Cziránku kihúzza a kétnyakú gitárból az erősítő csatlakozóját. A fém koppan a padlón. Egy pillanatnyi tiszta csönd. Katarzis.