Fogkefe, fogpor, szappan, sósborszesz - ÜVEGCIPŐ

Molnár Ferenc 1924-ben keletkezett színműve köztudottan az író saját szerelmi, illetve házassági kelepcéjének ?kiírására? szolgált. De hát fontos-e ma a nézőnek, hogy a negyvennyolc éves bútorasztalos, Sipos, a harmincas évei vége felé járó panzió-tulajdonos, Adél, és a tizenkilenc esztendős cselédlány, Irma groteszkül tompa szerelmi háromszöge (kiegészülve a negyedikkel, az ékszerészsegéd Császár Palival) Molnár, Fedák Sári és Darvas Lili hármasát rejti? Árkosi Árpád rendező nem kereste a színház- és irodalomtörténeti személyes célzásokat, Ondraschek Péter a takarékosnál is takarékosabb, citromzöldbe, sárgásbarnába mártott kopár díszlete nem veszkődött a ?külső Józsefváros? közelebbi szociológiájával, ugyanakkor a tervező az igényes jelmezeket jócskán a térbe vetett szegényes bútorzat fölé stilizálta. A legfontosabb az lehetett, hogy a Vidnyánszky Attila főrendezői irányításával működő közösségből nem hiányzik az Irma megformálására termett fiatal színésznő. Tarpai Viktória birtokában van a gyöngyöző hangnak, könnyes mosolynak, mely a tizenéves ifjúság boldogtalanságtól kicsattanó boldogságát, a mámoros érzelmi reménytelenség gyönyörét átmágnesezheti a publikumra. Nem egészen érthető, hogy a vasárnapi ebédre hazavárt ?édes, drága mérges? számára a terítéket repesve-repdesve előkészítő kiscseléd miért nem önmagának: miért nekünk áriázik verbálisan is fékezhetetlen érzelemzuhogással ? de ez az előreszaladás a rivaldához, összepillantás velünk ugyanúgy belefér a beregszászi Üvegcipő egy-lendületébe, mint más hibuskák.

Elsősorban az, hogy a társulat túl fiatal a darabhoz. Kacsur András akárhogy igyekszik, bajusza-szakálla mögött sem tud majdnem fél évszázadossá lassulni (ki is húzták a szövegből a konkrét életkori utalást). Monotóniája némileg lefokozza a különben jól súlyozott és egyensúlyozott alakot, de megvan a figurában a lelki karakter, amely a második felvonás kényszerű, nyűgös esküvőjének udvari sürgésében azt mondatja a ?bolondok házát? észlelő férfival: ?Nyugalom és rendszer. Egy, kettő, szóda, bor, kávé. Egy, kettő, kacsa, liba, rétes, dinnye. De nem összevissza mindent?. A régi szeretőjéből egy napra férjet csináló Adél szerepében a nemes termetű, járású Béres Ildikó őrzi az asszony egykori előkelő metresz mivoltát, s a józan világleltározásban rokon egyéniséget is felmutatja, amikor a harmadik felvonás elején a házasságcsapdából sietve kimenekülő Sipos kofferje láttán ő is sorolóba kezd: ?Fésű? kefe? inggombok?? ? és így tovább. Kár, hogy Béres Ildikó sokszor mintha hamarabb mondaná ki a választ, mint önnön kérdéseit, és úgy zakatolja a mondatokat, hogy szinte előbb szólal meg a következmény, mint az ok.

Kacsur Andrea fiziológiás ?ráöregítéssel? igyekszik Adél anyját eljátszani, Ivaskovics Viktor még váratlanabbat húz, amikor a Rendőrtanácsost majdhogynem a Tóték Őrnagyának sötét szemüveges külsejével és dúlt idegrendszerével áldja meg. Árkosi Árpád keze nyilván benne van az előadás ?kiszínezéseiben?, így a Sipos és Irma (?a nagy marha? meg ?a kis marha?) egymásra találása felé vezető események aprólékosan túlzó kokott-paródiáiban, a vígjátékból leginkább kigiccsesedett üvegcipő- (Hamupipőke-) motívum takaratlan megtartásában. Ám az ?egy, kettő?, ?fogkefe, fogpor? józan elve, gyakorlata áthatja a Molnár Ferenc bonmot-i, poénjai, aforizmái, replikái nyomán fokról fokra haladó interpretálást. Olyan reveláló libbenések ritkán adódnak, mint az asztalról lekapott fehér abroszt menyasszonyi fátyolként feje körött meglebbentő (bevallható szerelemről, netán házasságról akkor még legfeljebb csak álmodó) Irma piruett-töredéke, vagy a második felvonást indító, átkötő, némafilmes perforálású betét.

Vass Magdolna, Szabó Imre, Orosz Ibolya, Gál Natália, Sőtér István, Domáreckájá Júlia, Krémer Sándor dolgozott meg a további szerepekért. Császár Palit, Adél fiatalabb szeretőjét Ferenci Attila a szavakban és szituációkban megbújó fennhéjázás nélkül, lecsendesített legényként hozta. Inkább ő tűnt szögletes bútorasztalosnak, Kacsur András finom alkatú ékszerésznek. Akár így igaz, akár nem, ennyi csereberétől még nem támad repedés az Üvegcipőn, ezen a színmű-elégián, mely szó szerint kimondja, de kérdőjelekkel szegi be és átgondolásra ajánlja, hogy ?Boldogok vagyunk?.