Az első világháborút követően, a trianoni békeszerződés szabályozta Magyarország általános hadkötelezettségen alapuló haderejének fenntartását. A magyar haderő létszámát 35000, a tisztikarét 1750, az altiszti karét 1313 főben határozta meg. A haderő kiegészítésére csak a toborzást engedélyezték. A Magyarország védelméhez szükséges nagyobb létszámú fegyveres ereőt ezekben az években az úgynevezett 2rejtett alakulatokkal": a belügyi, illetve a pénzügyi tárcához tartozó vámőrséggel, csendőrséggel, határőrséggel, folyamőrséggel és a rendőrtartalékokkal biztosították.
Az 1921. évi LIII. törvénycikk és a "testnevelési törvénynek" nevezett leventetörvény a 12-21 év közötti fiúk kötelező katonai előképzését írta elő. Azoknak a fiúknak, akik nem jártak rendszeres testnevelést oktató iskolába, kötelezővé tették, hogy heti 2 órában, 1938 után pedig heti 3-4 órában vegyenek részt a levente-foglalkozásokon. A lakóhelyi nyilvántartások révén ellenőrizték a részvételt, a hiányzást igazolni kellett, az igazolatlan hiányzásért a szülőket pénzbírsággal sújthatták.
A testnevelési törvény ugyan egyetlen szóval sem említi a "levente" fogalmat, viszont társadalmi szinten a bevont ifjakat így kezdték el nevezni, mintegy az "ifjú harcos" ősmagyar megfelelőjeként. Leventeegyesületeket és szakosztályokat létesítettek, amelyek népművelési célokat szolgáltak. Az intézmény a hadsereg létszámánál lényegesen nagyobb számú ifjút vont be a katonai előképzésbe.
A világháború kitörésével sajnos a leventék sorsa is tragikusra fordult. 1944-től a kötelező katonai szolgálatot kiterjesztették a leventékre is. Védelmi munkákat láttak el szerte az országban. A harcolva visszavonuló honvédséggel együtt 1945-ben legtöbbjüket Ausztriába és Németországba menekítették. A második világháborút követően levente ifjaink sokasága került fogolytáborba. Több százan a francia gyarmati háborúkban kerültek hadifogságba vagy haltak meg.
De viszontagságaik még ekkor sem értek véget, hiszen 1945 őszétől a németországi hadifogságból hazatérő leventék egy csoportját Pozsony közelében mészárolták le irreguláris fegyveresek, egy részüket pedig már a szovjet csapatok Magyarországról hurcolták el a Gulag táboraiba. 1953. március 5-én, Sztálin halálát követően a háborús bűnösként ártatlanul elítélt, csekély számú életben maradt magyar levente számára még abban az évben megnyíltak a börtönök kapui.
