Yusuf egy kis török falu hatévesforma kisiskolása, akinek két vágya van: az egyik, hogy folyékony olvasásával megkapja a tanár dicséretét és az osztály elvégzéséhez szükséges feladat letudását jelző kitűzőt; a másik, hogy minél többet segíthessen méhész apjának a méz begyűjtéséhez szükséges munkákban. A kisfiú kommunikációban nem túl erős, sőt: ha nem muszáj, nem szólal meg. És ha muszáj, akkor sem nagyon. Mindez többé-kevésbé rendben is van addig, amíg az apuka egyszer a vártnál és indokoltnál tovább nem tér vissza az erdőből?
Semih Kaplanoglu filmjének legfőbb, minden mást elsöprő ?találmánya? a Yusufot (a rendező filmjeinek visszatérő főszereplő-neve) játszó fiú, Bora Altas: a száz perces filmidő csaknem egészében a vásznon van, arca sokszor be is tölti azt, s az ő arckifejezésein, elsuttogott szavain és összetéveszthetetlen (mert felnőttek közt gyerekes) járásán áll vagy bukik minden. Ő pedig úgy játszik, hogy a néző megdöbben, és nehezére esik elhinni, hogy amit lát, színészkedés ? hogy mindezt el lehet játszani, hogy nem igaz minden, ami ebből a kisfiúból árad. Ez voltaképpen a színészet csúcsa ? a megdöbbenés tehát jogos: hiszen mégiscsak egy tízévesnél is fiatalabb színészről van szó.
Így persze érthető az is, hogy Kaplanoglu többször is belefeledkezik felfedezettjébe: percekig mutatja, ahogy a fiú átmegy az egyik szobából a másikba, onnan pedig megint egy másikba, vagy azt, ahogy alszik ? és a ?percekig? leírva egyszerű közhely, szó szerint értve viszont embert próbáló időmennyiség. Legalábbis, ha ezek a percek nem hordoznak valami rendkívülit: de ok nélkül szobák közt ingázni, pláne aludni még Bora Altas sem tud túlontúl kifejezően.
De nem is ez a fő oka annak, hogy nem tud maradéktalanul működni ez a történetileg minimalista, szavak nélküli, csak az odaképzelt érzésekre és mindenek felett az arcjátékra építő elbeszélésmód. A baj inkább az, hogy nehéz felülemelkedni a ?földhözragadt? szinten, és csak a ?posztmateriális? rétegre koncentrálni, ha ez a bizonyos hétköznapi rész annyi feloldatlan, kifejtetlen, érthetetlen ? és mindezek miatt igen zavaró ? momentumot tartalmaz. E rejtélyek közül a legfőbb épp Yusuf introvertáltsága: fogalmunk sincs, miért nem szól még saját anyjához sem, hogy miért képtelen az iskolában egy mondatot is felolvasni, ha otthon egészen összefüggően olvas, és egyáltalán, mi nyomja a lelkét. De akadnak ennél jóval kisszerűbbek is: hogy az egyik jelenetben vajon mi van Yusuf kezében, hogy az éppen látott méhészeti akármicsoda jó vagy rossz dolgot jelent-e, és így tovább. Úgy pedig, hogy a gazdag érzelemvilágba való belefeledkezést ilyen bosszantó dolgok gátolják, a konkrét cselekményen felülemelkedő alkotás élvezete helyett egyszerűen unalmat érzünk.
Igaz, még így sem lehet eltagadni néhány igazán szép ötletet Kaplanoglutól: például azt a rövid jelenetet, amelyben az apa hiánya miatt kétségbeesett anyát a kisfiú úgy próbálja szavak nélkül jobb kedvre deríteni, hogy megissza az addig minden szülői unszolásra visszautasított tejet; vagy azt a dramaturgiai megoldást, hogy az év eleje óta vágyott jótanuló-kitűző megszerzése egybeesik a legfontosabb személy, az apa elvesztésével. Mindez kevés, ha az ember nem látja meg a cselekmény mögött a filmet magát ? de több mint elég azoknak, akik a film hibái ellenére is azonosulni tudnak a Méz érzelemgazdag, a ki-nem-mondott birodalmában létező világával.
