Silviu Purcărete első alkalommal rendezett magyar drámát. Noha a Tragédia bizonyos értelemben a tizenhárom évvel ezelőtt bemutatott, szebeni Faust-előadás folytatása, eszköztára azonban letisztultabb, mellőzi az igazán látványos elemeket, egy szűk – 26 négyzetméteres – kamaraszínház terére hangolta a nagyszabású, korokon átívelő látomást.
Visky András dramaturgra is felszabadítóan hathatott Silviu Purcărete üde látásmódja. A rendkívül erősen – kétórásra – meghúzott színpadi változat bátor és karakteres adaptációja Madách terjedelmes művének. Visky András átiratában a mondatok éppolyan klasszikusan csengenek, mintha csupán húzásról lett volna szó, ám néhány szó vagy szórend cseréjével észrevétlenül tette gördülékenyebbé a néha nehézkes, költői szöveget. A költőisége megmaradt, a jól ismert sorok jelentős része is fülünkbe cseng – ezeknél ügyelt arra, hogy ne eszközöljön komolyabb változtatást –, így senkiben sem kelthet hiányérzetet.
A prágai szín(ek) kihagyása annál inkább.
Ezek elhagyásával lemond a vívódó tudós ábrázolásáról, hiszen már nem itt tartunk, a mai kor tudósa „vegykonyhájában” kotyvaszt a falanszter színben.
Ami jól érzékelhető: Visky szövegváltozata igyekszik árnyalni Madách nőképét. A prágai szín pénzéhes Évája ugyanúgy kimarad, mint a londoni színben tehetős férjre vadászó anya-lánya páros. A nő itt érzelmi támaszt jelenthet, princípiuma jobbra fordíthatja az emberiség sorsát.
Szembeötlő, hogy Purcărete visszarángatta az előadást a földre. (Ez a diskurzusok kicsit köznapibb megfogalmazásában is érzékelhető néha.) Nem az Úr és Lucifer harca foglalkoztatta, vagyis dehogynem, csak mindez az ember szemszögén, érzelmein, gondolatain keresztül. Folyton Luciferbe botlunk, ebben az olvasatban a ráció mindenütt ott van, három színész játssza, s ha az egyiket már épp’ elhessegetjük, mondatát befejezi a másik.
A Teremtő ezúttal gyermeki-női hangon szólal meg, dallamos beszéde különös ritmust kölcsönöz mondatainak. Érdekes módon hiányzik belőle minden racionális értelmezés, a szavak csengve koppannak egymás után, a szünetek az énekbeszéd ritmusának megfelelően sokszor gondolatokat szakítanak félbe, mégis kétségtelen ereje van. Ahogyan Vasile Şirli minden zenei részletének: a gyönyörűen szóló kórusrészleteknek, az akusztikus aláfestéseknek
Ennek az előadásnak a szereplői mind jellegtelenek: fehérre maszkolt arcok, kötött sapkák, fakó ballonkabátok. Lucifer testesíti meg leginkább a ma emberét sötét öltönyével, kalapjával, elegáns esernyőjével, szikár, lényegre törő, minden zeneiséget nélkülöző beszédével.
Az előadás finom humorral szövi át a drámát: amikor Éva nem éri fel az áhított almát, Lucifer egy piros tűsarkú cipővel segíti hozzá, a párizsi színben parókás káposztafejekkel dobálóznak.
A letisztult, minimalista környezet – hosszú asztallal, székekkel – térből és időből kiszakított történetet teremt.
Lucifer varázslata minden bűbájt nélkülöz. Zsebkendőre szórt por meríti különös álomba a kiűzetett párt, és a látomásban az ember saját magától is távolra kerül. A társulat tagjai egymásnak adják Ádám és Éva szerepét, és az azzal járó jellegtelen maszkot. Így minden egyediségüktől megfosztja a figurákat, akik hangtalan bábokká válnak. Szövegeiket oldalt suttogják mikrofonba színésztársaik, nekik a néma pantomimjáték marad szépen kidolgozott, finom gesztusokkal. Remek ritmusú színészi összjáték.
A végén a három Lucifer is kénytelen beállni a kopott kabátoktól megfosztott emberek egymásba kapaszkodó táncába, és a drámát záró, bíztató sorokat már nem az Úr, hanem mindannyian közösen éneklik.
Fotók forrása: Temesvári Csiky Gergely Színház
