Táncházba járni kiváltság. Mindig is kissé irigykedve néztem a táncházakban magabiztos léptekkel ropó, csillogó szemű fiatalokat, akiknek nem csak a néptánc iránti fogékonyság, hanem a kitartó tanulás és szorgalom képessége is megadatott. Korábban hajlamos voltam a külső szemlélő nézőpontjából megközelíteni a néptáncosok semmivel sem összehasonlítható táncos eseményét, mostanra viszont egészen bizonyossá vált számomra, hogy valószínűleg mindenkinek jót tenne egy adag táncházi légkör, naponta legalább egyszer. A nyüzsgő forgatag pezsgő élettel telíti meg a hatalmas csarnokot: a kirakodóvásár kézművesei kedélyesen kínálják portékájukat, kis és nagycsaládosok népviseletben és anélkül nézelődnek a semmivel sem összetéveszthető atmoszférájú rendezvényen. Az aréna leginkább egy hatalmas méhkasra hasonlít, amely óvón fogja egybe a néptánc és a népművészet szerelmeseit.
A csarnok mellett több teremben is folynak a produkciók, bár tábla és szóbeli eligazítás híján az ember leginkább a saját szimatára kénytelen hagyatkozni. Nem is kell benne csalódnia: a kezdetben tanácstalan emberek ugyanis - együtt mozogva
a hömpölygő tömeggel, akárcsak a táncházban - hamar meglelik a hívogató muzsika forrásvidékét. A Kodály Zoltán teremben a mesterhez híven hamisítatlan kárpát-medencei zenék csendülnek fel, inkább a "csendesülés" jegyében: a terem padlóján és a fal mentén egy nagy család, egy valóságos közösség rajzolódik ki a szemünk előtt. Néhány fiatal zenészfiú népviseletben, hangszereivel üldögél a földön, majd kezükben egy hamisítatlan magyar találmány, a Rubik-kocka is előkerül. Ahogy az már az ilyen rendezvényeken lenni szokott, a legfiatalabbak is jócskán kiveszik a részüket az örömtáncból, magabiztosan mozogva a népzenétől övezett táncos lábak között. Szemet gyönyörködtetően furcsa varázslat, ahogy a talpig népviseletbe öltözött édesanya és babája egyszer csak egy másik korba, másik tájegységre repítenek bennünket. A Vásárhelyi László terem felé haladva - amely már a jóval energikusabb tevékenységeknek is teret biztosít - két kisfiú apró fapajzsokkal és karddal felszerelkezve vívja csatáját. Egy másik sarokban egy pöttöm kislány ellentmondást nem tűrő hangon okítja három fejjel magasabb nővérét: "Megfoglak, és akkor így kipördülsz, jó?". Öröm látni, hogy már a legkisebbek is értő, érző befogadói és művelői a néptáncnak.
"Dógok" címmel viszont már a legidősebb korosztály avatott képviselői adnak ízelítőt saját tájegységük népviseletéből, táncából. A borzovai Mezei Lajos például pásztortánccal idézi meg ezt a szép mesterséget. A pásztorbotkészítéssel kapcsolatban elárulja: a bicskával bevagdosott, azaz "kigörcsölt" botot "ganéjjal", mézzel, vagy hamuval kenik be, hogy elnyerje szép, vöröses színét. A gulyában viszont bika is van, ezért ott vastagabb bot dukál a bikatámadást elkerülendő. A juhászok és a gulyások nem nagyon viselték el egymást, a kondásokról nem is beszélve - mondja. Az ördöngösfüzesi Réti János és Hajdú Ferenc autentikus erdélyi tánccal kedveskednek a közönségnek - éltes koruk ellenére méltóságteljesen, magabiztosan, óriási ovációt váltva ki a publikumból.
Ezt követően a lakodalmak elengedhetetlen ceremóniamesterei, a vőfélyek veszik át a stafétát, akik a mai, és a már eltűnőben lévő lakodalmi szokásokból adnak ízelítőt. A magyar területeken igen elterjedt vőfélykedés olyan kuriózum, hogy Európa-szerte nem találunk hasonlót - mondja Gyönyörű Zsigmond, a "Lakodalmaskodók" című műsor házigazdája. A számos magyarajkú területről érkezett vőfélyek ízesen, temperamentumosan, a lakodalom tánccal egybekötött imitálásával sorolják jókívánságaikat. A Bürkös zenekar kitartóan húzza a talpalávalót, életörömöt sugárzó dallamaikba pajzán és humoros vőfély-rigmusok vegyülnek, amelyeket hallgatva az ember újra és újra kénytelen nekik igazat adni.
