Foncsorozott szilánkok

Naharin (mellesleg a Batshevánál meghívottként többször is dolgozó Vandekeybus közeli eszmetársa) jellegzetes, karakteres műveiből készült, táncalkotói szőttese kissé esztrádszerű élményt (emlékezeteset) nyújtott. Az avatottakból minden egyes, nemzetközileg is jól ismert szilánk kezdőképe kiválthatta az "aha!"-élményt. A flamand mester estje jóval összesimítottabb képet mutatott: nem mindig érzékelhettük - talán még a Spiegel (Tükör) című válogatásban megjelent részletek eredetijeit ismerő ínyencek sem - hogy hol kezdődik az egyik, hol a másik részlet. A Tükör kilencven percével egyetlen, persze kissé széttartó elemekből építkező produkció, melyben színek, fejezetek, motívumok, hangulatok követik egymást. E lendületes esten hangsúlyosan jelen van a "történelmi levegő", a nyolcvanas évek fizikai színházának világa, Elisabeth Streb, vagy Lloyd Newson kegyetlen és lírai valósága, brutális álomképei, az egymásnak csapódó testek, az egymásnak feszülő indulatok, a csordaszellem ijesztő élménye, trappolás, lendületes ugrások és a kontakttánc-agresszió finom, kifejező szimbólumai. Ott van aztán az elegáns, lehengerlő, minimalista látványvilág, a játékot valóban összefogó, egyetlen előadássá tévő, vörösen fel-felizzó háttérfüggöny, ez a fonalak ezreiből szőtt, monumentális felület, melyen úgy lépkednek ki-be a táncosok, mintha valami óriási lény pórusain hatolnának át. Ez a "ma" világát, trendjeit idézi, akárcsak az egész játék szerkezete. Ez a másfél órás futamidő, a térben kibomló, látszólag rendetlen, sodró és tarka játék, a nézőtérre kikacsintgató (a publikum közé zakót hajító, majd azt visszakérő, s tökéletes kiejtéssel, magyarul megköszönő) táncossal. Aztán az építőkockaként, talpfaként, posztamensként használt, porózus, törékeny (falazó)anyagból készült téglák és hasábok, melyből tünékeny épületek emeltetnek - e jelenetről a közelmúlt, s a New Yorki John Jasperse Trafót is megjárt, Giant Empty című remeke juthat eszünkbe.

Az Ultima Veznek, Vandekeybus történeti jelentőségű társulatának kiváló, felkészült táncosai által előadott játék terjengős, ám nagyjából ez az egyetlen pont, ahol bele lehet kötni. A nehézkes indulás után dinamikusan pörög fel a játék: az un. fizikai táncszínház legszebb hagyományaival találkozhatunk. A színen "igazi" emberek: öt férfi és négy nő: előbbiek ingben, öltönyben, utóbbiakon könnyű, nyári, utcai viselet. A casual wear-jellegű dresszeket aztán alkalmi ruhák váltják fel: elegáns kisestélyik, öltönyök, szmokingkabátok-nadrágok. A játékosokat mintha valami trendi étteremből, illetve választékos állófogadásról hajtották volna elénk.

 

Vandekeybus nem pusztán a fizikaiság kegyetlenségét tárja elénk: groteszk, szellemes képeket is alkot táncosainak kivételes képességeit felhasználva. A magasból láncon, fejjel lefelé, három méter magasan lógó székre ketten is felkapaszkodnak, hogy kényelmesen helyet foglaljanak rajta. A lendülő, ugró testek belemerevednek egy mozdulatba: a szoborrá dermedteket bravúrosan ragadják-tartják meg társaik. Mulattató játékot látunk egy fehér tollpihével, amely mintha véletlenül hullott volna alá a fényhíd magasából - gyakran látni ilyen kósza pelyhet, porcicát előadások hívatlan, derültséget keltő vendégeként. Itt, most direkt van a dolog: a táncos, mintha csak véletlenül venné észre a szöszmöszt, melyet aztán fújkálni kezd a térben, majd fúvós-párbajra hívja a nézőtér első soraiban ülőket.

Hat, maga által legfontosabbnak ítélt, eddigi koreográfiájából építette fel Vandekeybus Tükör - önarckép táncosokkal című játékát. A végeredmény izgalmas, erős, a Trafó közönségére komoly hatást gyakorolt produkció. Egy nagy hagyományú, táncosi közösség intim hangulatú, megnyerő produkciója ez, számos, emlékezetes részlettel, tehetséggel bemutatva egy pályaképet, stílust, alkotója pályájának 20. évfordulóján. A látottakhoz pedig tanulságos élményként járul a Trafó honlapján olvasható, külső linkekkel megtűzdelt, igényes leírás. Vandekeybus - kipipálva.