Az első percekben hangfelvételről maga a bíboros szólal meg: november 3-ai rádióbeszédének részletét („szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez”) halljuk, majd Lázár Balázs színész, a Pinceszínház irodalmi referense bemutatja beszélgetőtársait: Deák András Miklós nyugalmazott külügyi tanácsost és Somorjai Ádám bencés szerzetest, Mindszenty-kutatót.
Csakhamar megtudjuk, hogyan kereste meg két és fél éve Somorjai az akkor még aktív diplomata Deákot a kéréssel: vegyen részt a titkosítás alól feloldott dokumentumok válogatásában, és vállalja a többségük fordítását. Ő maga a budapesti követség (1967-től nagykövetség) ügyeletes tiszti kézikönyvét (Duty Log) fordította. Odaadó munkájuk eredménye a vaskos, érzésre másfél-kétkilós, több mint nyolcszáz oldalas forráskiadvány, a Menedékben.
A következőkben sokat hallunk a menekülő főpapnak a követségre való november 4-ei bejutásáról, és a menedék jellegéről, jogi megítéléséről, amelyben Mindszenty részesült.
(Refugium vagy asylum volt, mint ő hitte? Kezdetben maguk az amerikaiak sem pontosan tudták, miben részesítik. Politikai döntést hoztak, és a jogi kérdésekkel csak később kezdtek foglalkozni. Végül arra jutottak, hogy humanitárius – és nem diplomáciai! – menedéket nyújtottak neki, mivel az élete, szabadsága közvetlen veszélyben volt – és maradt 15 éven át.)
Az ötlet, hogy az amerikai követségre meneküljön, a Tildy családtól származott. Tildy veje ugyanis Szegedy-Maszák Aladár korábbi washingtoni követ beosztottja volt Washingtonban. Az biztos, hogy a titkárával, egy századossal és két polgári személlyel a parlamentből a követséghez érkező bíborost a híre megelőzte, de hogy ki volt az informátor, nem tudjuk.
A történet már csak azért is érdekes és titokzatos, mert
azt, hogy az amerikai követségre fog menni, fél órával korábban még maga Mindszenty sem sejtette.
A következő percekben korabeli amerikai híradót, drámai tudósítást, „háborús akciófilmet” látunk a forradalom 12 napjának eseményeiről. Ez még mai szemmel is gyors tempójú, és tele van tankokkal, autóroncsokkal, kibombázott házakkal, holttestekkel.
Aztán a beszélgetőtársak arról a négy-, majd egyre inkább ötszögről (Budapest–Washington–Vatikán–Moszkva és a hozzájuk fokozatosan csatlakozó csatlakozó Bécs) társalognak, amelynek erőterében Mindszenty sorsát intézték.
A bíboros több mint harminc levelet írt négy amerikai elnöknek. Választ általában nem kapott. (Kennedy volt a nagy kivétel, a négy közül az egyetlen katolikus, aki – a külügyi apparátus tanácsa ellenére! – meleg hangú levélben biztosította a támogatásáról.)
Az amerikai diplomácia kezdetben egyáltalán nem járult hozzá, hogy kapcsolatot tartson a Vatikánnal, és alacsony szinten – az évek múltával egyre alacsonyabb szinten – kezelték a Mindszenty-ügyet. Azon az állásponton voltak, hogy az USA által nyújtott menedék nem válhat egyházpolitikai tevékenységének bázisává, ezért
minden egyes Vatikánba címzett levelét Washingtonba küldték, hogy ott döntsenek a sorsukról, elsüllyesztésükről vagy továbbküldésükről.
Emlékiratai kiadását akadályozták, interjúkat nem adhatott, és Bombay bíborosát sem engedték be hozzá (India közvetíteni próbál volna).
De Mindszentyt sem kellett félteni. Gyakran, sokféle okból és céllal fenyegette azzal a vendéglátóit, hogy kisétál a követségről (amit nem akadályozhattak volna meg), és rendőrök kezére adja magát.
Ez végül szerencsére soha nem történt, meg, és König bíboros egy idő után már meglátogathatta – háromszor is járt nála aztán.
Mindszentyvel volt „egy kis probléma”: az utolsó törvényes magyar kormány egyetlen legitim utódjának, azaz megkerülhetetlen politikai tényezőnek tartotta magát, és éppen ezzel bosszantotta őket a legjobban. A követségen való jelenlétét emiatt érezték oly kellemetlennek, és keresték annyira találékonyan a módját, hogy valami „elegáns” módon elbúcsúztathassák.
Egész komolyan felmerült például, hogy
a Szent Korona visszaadásával érik el a Magyarországról való kiengedését, úgymond a koronára cserélik ki.
XII. Piusz 1958. október 9-ei halála is nagy lehetőségnek tűnt, hiszen Mindszentynek részt kellett volna vennie az új pápa megválasztásában. Ám már nagyon közeledett a forradalom második évfordulója, és nem lehetett volna elkerülni, hogy a nyugati sajtó ne csapjon óriási zajt az esemény körül, mégpedig a bíboros hathatós közreműködésével – így aztán ez a terv is meghiúsult.
Hasonló reményekre adott okot, amikor a TBC-je kiújult. Vizsgálatához az NSZK-ból hoznak röntgengépet az amerikaiak, Casarolinak pedig (aki ekkor még nem bíboros, de már fontos vatikáni tényező) majdnem sikerül rábeszélnie, hogy távozzon egy svájci szanatóriumba, ahol az orvosi diagnózis szerint egy-két évig kellett volna gyógyulgatnia.
Ám a bíboros – önképe szerint az utolsó szabadságharcosként, aki Magyarország területén maradt – ezúttal is megmakacsolta magát.
És ebben az égiek is mellé álltak: három hét alatt tünetmentessé vált, amire Somorjai atya csodaként tekint.
Követségi hétköznapjai egyáltalán nem teltek unalmasan, tétlenül. Kétszobás lakosztálya a legvédettebb helyen, a harmadik emeleten, páncélajtó mögött volt: a követ a sajátját engedte át neki. Csak egy nagy „szépséghibája” akadt: ablakai a szovjet hősi emlékműre nyíltak, ezért a bíboros nem volt hajlandó rajtuk kitekinteni.
Reggelenként angolul misézett, és miséinek külső résztvevői is voltak a francia, a brit, az indiai és más követségekről. Keresztelte a diplomaták gyermekeit, írta az emlékiratait, és napról napra rengeteg levelet.
A szigorú tilalom ellenére, a követség körülbelül százhúsz magyar alkalmazottja egyikének-másikának bevonásával a legszigorúbb tilalom ellenére is igyekezett felvenni a kapcsolatot a külvilággal. Ám ezek – mivel az ÁVH minden egyes személyt rendszeresen beszámoltatott – igen veszélyes próbálkozások voltak a részéről.
Egyszer még telefonált is engedély nélkül; mindmáig nem tudjuk, kinek.
Lelkiállapotát folyamatosan monitorozták az amerikaiak; olyannyira, hogy még „vallási attasét” is kineveztek mellé. Félórás esti sétái a zárt udvaron jó alkalmat kínáltak a „kikérdezésére”, és mint rafinált vendég ő maga is ügyesen kihasználta ezt a lehetőséget arra, hogy információkhoz jusson.
Ellátásának anyagi fedezetét az USA püspöki kara biztosította. Mértékletesen étkezett, és roppant pedánsan számon tartotta a pénzügyeit, bevételeit (egy bizonyos John S. Szabó állta a miseszándékok költségét). Még jótékonykodott is: egy budai és egy pesti templom Szent Antal-perselyébe (amelyek tartalmából szegényeket kell támogatni), a 15 év alatt háromszázezer forintot juttatott el! Nagyon szeretett volna pénzt küldeni a Szent Koronához tartozó palást karbantartására is, de erről akkor senki sem tudta, hol van.
1971-es távozásához – amelynek megkomponálását Somorjai Ádám diplomáciai mesterműnek nevezi – legfőképpen az vezetett, hogy emlékiratai kiadásának feltételeként ezt jelölték meg. Kegyelmet nem volt hajlandó kérni, de az elnöki tanács ezt utólag, „távozásának fejében” kéretlenül is megadta neki végül.
Kiemelt kép forrása: Terror Háza
