A szentendrei ÚjMűhely Galéria legújabb kiállítása az idén 90. születésnapját ünneplő Balogh László festőművész előtt tiszteleg. A tárlat alkalmából a város emblematikus alkotójával életművéről és a szentendrei művészélet helyzetéről beszélgettünk.  

Az Új Műhely Galéria ad otthont a jubileumi kiállításának, melynek intézményi elődje az egykori Szentendrei Grafikai Műhely volt. Ennek alapítói között pedig önt is számon tartjuk. Milyen érzések idéződtek fel a tárlat előkészítésekor ebben az emblematikus térben?

Több szempontból is jelentős az idei esztendő, mivel az egykori műhely alapítása is 40 évvel ezelőtt történt. Az igazat megvallva a 90. születésnapom alkalmából rendezett kiállításra úgy beszéltek rá. Én azt gondolom, hogy akkor érdemes tárlatot rendezni, amikor az anyag indokolja, nem feltétlenül akkor, amikor valamilyen alkalom nyílik rá. A sok előkészület ugyanis elveszi az időt a lényegi munkától. A mostani bemutató előkészülete azonban nagyon megindító volt, mivel megannyi emlék köt ehhez a helyszínhez. A Szentendrei Grafikai Műhely működésének időszakát rengeteg munka és kísérletezés jellemezte. Kocsis Imre ­– jeles szentendrei alkotó – príma festék- és papíranyagokat hozott külföldről, melyekkel egészen kivételes munkákat készíthettünk. Emellett nagyon fontos segítségünk volt Lipták Mihály nyomdász, akitől sokat tanultunk, de azt gondolom, bizonyos szempontokból ő is tőlünk. Ebben a közösségben több mint negyvenen dolgoztunk, és sokáig kitűnően működött. A műhely jelentőségét mutatja, hogy 1969-ben Victor Vasarely is ellátogatott Szentendrére, hogy tisztelegjen Barcsay Jenő előtt. Az akkori üzletvezető, Erdész László nyomtatott is itt a világhírű művész tiszteletére néhány szitanyomatot az ő saját alkotásaiból, melyeket Vasarely készséggel alá is írt. Annyira magas minőséget képviseltek ezek a művészi nyomatok, hogy külföldről is felfigyeltek rájuk.

Milyen jelentőségű, és milyen lehetőséget nyújthat ön szerint a MANK új galériája, ahol a kiállítása is látható?

Én nagyon örültem a létrejöttének. A Bogdányi utcai intézmény valóban országosan is kiemelkedő tevékenységet végez, és kitűnő kiállításokat rendeznek. A Fő téren még idő kell ahhoz, hogy minden kialakuljon, de szerintem még a működtetők sem álmodtak róla, hogy ilyen nívós hely jön létre. Bízom benne, hogy fontos szerepe lesz ennek a galériának abban, hogy a fiatalabb generáció élmezőnyének alkotói kibontakoztathassák tehetségüket Szentendrén.

Az életműve rendkívül gazdag és sokszínű. Hogyan válogatták össze a bemutató anyagát?

A jelenlegi kiállításomnak érdekessége, hogy bár az életmű bemutatásához a hely kevésnek bizonyul, mégis igyekeztünk egy esszenciális válogatást bemutatni belőle. A közelmúltban készült festményeimet a földszinti terekben, a grafikai tevékenységemet mutató munkák közül pedig közel húsz darabot az emeleti helyiségekben állítottunk ki.  Elsősorban azokból a képekből tudtunk válogatni, amelyek itthon vannak. Szerencsére két és fél éve volt a MANK Bogdányi utcai galériájában is kiállításom, melynek törzsanyagát új képekkel egészítettük ki. Érdekesség továbbá, hogy az emeleten legújabb kollázsaim is láthatóak. Ez egy új technika, melyet nagyon élvezek.

Mit jelent az ön számára Szentendrén élni és alkotni?

Én mint szentendrei születésű művész 1957-ben a mesterem ajánlására kerültem a Régi Művésztelepre. Akkor még nem volt ott komfort, de mindenki imádott ott lenni és alkotni. Az ott töltött nyolc év alatt többet tanultam az művésztelepen dolgozó mesterektől, mint a főiskolán. Ők ugyanis nemcsak a mesterséget, hanem a művészet iránti feltétlen odaadást is átörökítették, ami a mai napig meghatározó a művészetemben.

Hogyan látja a szentendrei festőművészet szerepét napjainkban, a hazai képzőművészetben?

Egykor meghatározó volt mindaz, ami itt történt, napjainkban azonban sok minden megváltozott. Szentendre lakói között rengeteg művészt tartanak számon, de kevés közülük a valóban kiváló alkotó. Az idősebb korosztályból pedig sokan már nincsenek közöttünk, és megszakadt a lánc a tehetségek pótlásában. Rengeteg értékes ember hagyott itt nyomot az elmúlt évtizedekben és rengeteg érték született itt, de a város már elvesztette egykori intimitását. Hiányérzetet kelt továbbá, hogy a nagy szentendrei nimbuszt megalapozó művek szétszóródtak, külföldre, vidékre vagy magángyűjteményekbe kerültek, így eltűntek a városból.

Van a kiállításnak valamilyen különleges mondanivalója, amit a művek által üzenetként szeretne továbbadni?

A bejárat mellett kifüggesztett szöveg – melyen a formák költészetéről szóló gondolataimat idéztük – tulajdonképpen ezt a célt szolgálja. Véleményem szerint a legelvontabb formának is jelentése és jelentősége van. Színének és megjelenítésmódjának ugyanis az a funkciója, hogy érzelmeket indikáljon a néző lelkébe. Lényegesnek tartom, hogy egy kiállításlátogatás alkalmával mindenki örömét lelje a látottakban. És valami költői sugallatnak is benne kell lennie, ugyanis van, amit nem lehet prózában elmondani. Egy jó műből ki kell, hogy domborodjon a művész habitusa. Sokan elfelejtik, de a művészet érzelmi tevékenység. Ezért is jellemzem a mostani munkásságomat a formák költészetének: én a képeimmel a lelkekig akarok menni.

A kiállítás február 2-ig látogatható.

Fotók: Kultúra.hu/ Csákvári Zsigmond