Az 1956-os forradalom lángja az egyetemeken lobbant fel először. A felsőoktatási intézmények oktatói és hallgatói nagy lelkesedéssel szervezkedtek, diákbizottságokat alakítottak, agitáltak. A kötet bevezetőjében Vida István világít rá a dokumentumok keletkezésének hátterére: 1956-ban az ország 45 felsőfokú intézményében összesen 42608 hallgató tanult, a nappali tagozaton 28885-en, az esti és levelező tagozaton 13723-an. A korszak felsőoktatásában komoly elégedetlenség lappangott. Magas volt a kötelező óraszám, az oktatási módszereket a hallgatók középiskolásnak tartották. Visszaállították az orosz nyelv kötelező tanulását, terhesnek és feleslegesnek vélték a koreai háború hatására bevezetett honvédelmi ismereteket. A marxizmus oktatásának a színvonala rengeteg kívánnivalót hagyott maga után.
Az ország vezetésének politikai sodródása azonban komoly lázadozást váltott ki. Örömmel vették Rákosi leváltását, de Gerő kinevezésével az indulatok a felszínre törtek. Az akkori egyetemi generáció naprakész információkkal rendelkezett az ország valós helyzetéről, mivel a nappali hallgatók 55,4 százaléka munkás vagy paraszti származású volt. Hazajártak, családi, rokoni, baráti kapcsolataik révén, de személyes élmények alapján jól ismerték a vidék vagy az ipari munkásság életviszonyait. Az SZKP XX. kongresszusának eredményei lassan csapódtak le, mindenesetre a pártszervezetek, a népfront bizottságok kezdeményezésére vitafórumok alakultak. Az egyetemi ifjúságra a Petőfi Kör is nagy hatást gyakorolt. Október elején a fiatalok politikailag aktivizálódtak, a bázist a nagy egyetemi központok - Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged - alkották, de szerepet játszott még Keszthely, Mosonmagyaróvár, Sopron és Veszprém.
Az első DISZ-től független ifjúsági szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) október 16-án Szegeden alakult meg, hamarosan kari szervezeteket is létrehoztak, és programot alkottak. Ebben a tanulmányi és szociális elvárások mellett, politikaiakat is megfogalmaztak. Budapesten a Budapesti Műszaki Egyetem, illetve az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem hallgatói kerültek kulcspozícióba. Október 19-én a BME várbeli Központi Diákszállóján a hallgatók 15 pontból álló határozatot fogadtak el. Egyetemi szinten itt követelték először a szovjet csapatok kivonását. Október 22-én még a DISZ rendezésében szerveztek nagygyűlést, de hamar végbement a szakítás. Az ekkor elfogadott 16 pontnak kifejezetten politikai felhangja volt.
A forradalom leverése után sok hallgatót letartóztattak, deportáltak. A Nyugat felé menekülőkhöz 2700 egyetemista és főiskolás csatlakozott, október 23. és december 8. között 21 egyetemi hallgató vesztette életét a fegyveres harcokban és a sortüzekben. A MEFESZ vezetői csatlakoztak az ellenálláshoz, röpcédulát terjesztettek, közreműködtek a tüntetések megszervezésében. Az állásokat 1957 februárjáig lehetett tartani, az 1957. március 21-én megalakuló KISZ után szinte észrevétlenül megszűnt. A hatalom erőszakosan lépett fel ellenük, a vezetőket letartóztatták, fegyelmi eljárások indultak meg. A hallgatók egyre inkább kedvüket vesztették, közömbössé váltak. A Kádár-kormány 1957 áprilisában kezdett hozzá a tanári kar és a hallgatók politikai felülvizsgálatához, ez azonban nem jelentett széleskörű tisztogatást. A kádári konszolidáció ugyanis nyitni akart az ifjúság felé, és az is számított, hogy a tanári kar mentette a diákokat.
A kötet második, nagyobb terjedelmű része az intézményekre vonatkozó dokumentumokat mutatja be, Budapest és vidék felosztásban. A fővárosban 10 felsőoktatás egyetem, főiskola irataiból válogattak: Állatorvosi Főiskola (Kiss Márton); Budapesti Műszaki Egyetem, Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem (Batalka Krisztina); Budapesti Orvostudományi Egyetem (Molnár László); Eötvös Loránd Tudományegyetem (Borsodi Csaba - Kissné Bognár Krisztina); Kertészeti és Szőlészeti Főiskola (Osváth Zsolt); Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Kissné Bognár Krisztina); Magyar Képzőművészeti Egyetem (Kiss József Mihály); Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem (Zsidi Vilmos); Magyar Testnevelési Főiskola (Molnár László). A vidéki intézmények iratanyagai is sokfajta érdekes információt tartalmaznak: Agrártudományi Egyetem, Gödöllő (Wallenhausen Gyula); Erdőmérnöki Főiskola, Sopron (ifj. Sarkady János - Szemerey Tamásné); Debreceni felsőoktatási intézmények (Tóth Ágnes); Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia (Pőr Csilla); Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia (Ignáczné Iváncsics Erika); Nehézipari Műszaki Egyetem, Miskolc (Szendi Attila - Lossné Ács Mária); Pécsi felsőoktatási intézmények (Rozs András); Szegedi felsőoktatási intézmények (Vajda Tamás); Veszprémi Vegyipari Egyetem (Paczolay Gyula). A vidékiek közé sorolódott a budapesti Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskola (Mikecz István - Wallenhausen Gyula).
A szerkesztők jól oldották meg az információk kezelését. Elsőként az adott felsőfokú oktatási intézményben lezajlott forradalmi eseményeket olvashatjuk, amihez az irányító testületek (forradalmi bizottság, MEFESZ alapszervezet), illetve a vezetők archontológiája kapcsolódik. Külön egységet szenteltek az időrendnek, ezt az adott intézmény 56-hoz kapcsolód bibliográfiája követi, a fejezetet a források bemutatása zárja. Ahol lehetett, fényképeket, illetve az iratokról készült reprodukciókat is felhasználtak illusztrációként. A kötetet segítségével alaposan tájékozódhatunk az 1956-os forradalom egyik meghatározó bázisáról, pontos képet kaphatunk a felsőoktatási intézményekben zajló eseményekről.
Magyarországi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Szerk.: Osváth Zsolt - Zsidi Vilmos. Budapest, 2007. 408 oldal (A Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség kiadványai 3.)
