Az Óbudai Múzeum lényegében egy helytörténeti kiállítást mutat be, fenntartója a kerületi önkormányzat. Az intézmény az egykori Zichy kastély gazdasági épületszárnyában kapott helyet. A helytörténeti gyűjtemény Budapest létrejöttének, Pest, Buda, és Óbuda 1873-as területi és önkormányzati egyesülésének centenáriumára nyílt meg, 1973-ban. A gyűjteményi tárlatot az idők során többször átrendezték, majd a teljes épület átalakítását és a koncepció újragondolását követően 2012-ben nyílt meg az állandó kiállítás új, ma is látható formája.
A tárlat macskakövekkel borított bevezető szakasza után a középkori és a barokk Óbudát ismerhetjük meg, majd érdekes kirándulást tehetünk a hangulatában egyedülálló 19-20. századi, jellemzően németajkú, sváb városkába. Az időutazást a szocialista korszak panellakásainak mosolyognivalón sivár szobabelsőinek megismerésével fejezhetjük be.
A mai Óbuda egyes részei már a római hódítások idején lakottak voltak, az itt létrehozott ókori provinciát Aquincum néven ismerjük. Mivel ezt az időszakot teljes körűen és gazdagon részletezve az Aquincumi Múzeum dolgozta fel kiállításaiban, ezért az Óbudai Múzeum a térség bemutatását a magyar államiság megjelenésétől kezdi.
Az első, kis teremben kiállított középkori leletek egy része másolat, hiszen az eredetiek a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményi darabjai. A mai Árpád híd budai végének két oldalán terült el a középkorban az a néhány négyzetkilométernyi város, ami a mai Budapest ősének is tekinthető. A település Aquincum romjaira épült, de minden bizonnyal meghagyta az egykori római provincia úthálózatát. A 14. századtól két jól elkülönült részre tagolódott, az egyik a királyi, a másik az egyházi városrész volt: a képzeletbeli választóvonal a mai Árpád híd meghosszabbítása lehetett. A 11. századtól a mai Fő tér környékén helyezkedett el a budai káptalan, amely a középkorban nagy jelentőséggel bírt, országos jelentőségű hiteles helyként okleveleket másolt és állított ki. A préposti lakások közelében állt az Orseolo Péter által alapított, hatalmas román kori templom.
A kora középkori időszaknak a tatárjárás és a vele járó pusztítás vetett véget, az itt álló síkvidéki mintájú német lovagvárat a tatárok bevették, feldúlták. Ebből okulva a visszatérő második honalapító, IV. Béla már a mai Várhegyen kezd várépítésbe, ezzel ott megteremtve egy köré épülő városrész magvát. Nem sokkal ezután a hivatalos iratok a magaslatra épült részt kezdik Budaként, a mai Árpád híd budai hídfőjénél lévő települést pedig, régi Budaként, azaz Óbudaként (Vetus Buda) említeni.
A 14. századtól Óbuda ismét felvirágzik. Nagy Lajos édesanyjának, Piast Erzsébetnek ajándékozza az egyházi és királynéi részre felosztott települést. Ekkor nagyszabású építkezések kezdődnek, köztük egy új gótikus templomé is a korábbi román kori templom közvetlen közelében. Ekkor épül át gótikus stílusban a vár is, és települ ide a klarissza apácarend, melynek kolostort építenek templommal.
Ma már a középkori városból sajnos szinte semmi nem látható, hiszen a későbbi századokban a lakosság az elődök romos épületeire építkezett rá. A tatár és a későbbi török hódítás és pusztítás mellett az emlékek eltűnésének másik oka, hogy az itteni lakosság a későbbiekben szinte minden követ széthordott az újrahasznosítás jegyében. Így találtak innen való kőfaragványokat a Rudas fürdő falában, a Tabáni templomban, de még Kalocsára is eljutott óbudaiként beazonosított kőmaradvány.
A valamikori piactér sarkán található egykori lakóház a középkori Óbuda legjelentősebb, ma is látható építészeti dokumentuma. A régészeti feltárásoknak köszönhetően a Mókus utcai iskola udvarán a térdmagasságig helyreállított egykori klarissza kolostor templomának maradványai láthatóak, melyek jól érzékeltetik, hogy hajdan milyen méretű, milyen térbeli beosztású lehetett az épület. A kiállítóterem padlózatában vágott gödör oldalfalát megnézve jól elkülöníthetőek Óbuda egyes időbeli korszakai, hiszen az építkezéshez használt anyagok élesen megkülönböztethető sávokat alkotnak.
A török időkben Óbuda teljesen elnéptelenedik, ezért a 18. század elején a helyi földesurak, a Zichyk nagyarányú betelepítésbe kezdenek. A Zichy család kastélyt épít ide, ami, bár kastélyként alig 20 évig működött, ma is emblematikus épülete Óbudának. A kastélyon kívül hozzájuk fűződik a barokk templom, és az egykori trinitárius szerzetes kolostor, a mai Kiscelli Múzeum felépítése is. Sajnos a Zichy kastély eredeti bútoraiból és a falfestményeiből sem maradt semmi: ennek az lehet az oka, hogy az épület alig két évtizedig működött eredeti funkciójában, utána elárverezték. Ezután a dohányraktározástól a selyemhernyó tenyésztésig sokféle olyan tevékenységet folytattak benne, ami teljesen tönkretette az épület egykori gyönyörű állapotát.
A Zichyek érdeme, hogy az építkezések mellett Óbudát is újratelepítik, elsősorban sváb és bajor betelepülőkkel. Ők magukkal hozzák a szőlőtermesztés, borkészítés tudományát, így később a kialakuló település szinte minden háza egyben kiskocsmaként is funkcionált. Ennek a miliőnek volt szerelmese Krúdy Gyula: ő nem csak írt róla, de át is élte ezt a kockás abrosz mellett zajló, egyszerű házias ételeknek és gyöngyöző fröccsöknek szentelt életet. Olyan hangulat uralkodott itt, hogy Pestről és Budáról is jártak ide a családok kikapcsolódni, ahogy a híres dal is mondja: ?egy jó túrós csuszára? és egy pohár kadarkára. A lakosságnak többsége még a 19. század közepén is német származású volt, de jelentős számban kerültek be ide rácok és zsidók is.
Külön részt szentel a kiállítás Tóbiás Simon kádármester hagyatékának, egykori szerszámainak, használati tárgyainak. Bár ő csak későn, 1940-ben költözik ide, még akkor is volt igény a jó iparos munkájára: az általa készített darabok azt is megmutatják, hogy a szőlőművelés, borkészítés jelentős volt még ekkor is. A helytörténeti gyűjtemény a 19-20. századi részt egy-egy témacsoport köré építette fel, ilyen a szőlőtermesztés, vagy az egykor a városképhez elengedhetetlenül hozzátartozó Dunán ringatódzó hajómalmok sokasága. Óbudát ekkor leginkább egy mezővároshoz lehet hasonlítani, melynek sajátos vonzerejét a szinte minden házban kialakított kisvendéglők sokasága adja.
Érdekesség, hogy Óbuda leépülését is egy jó szándékú fejlesztés okozza, hisz a 20. században megépült Árpád-híd lesz az, amely teljesen kettészeli az egykori középkori városmagot, eltünteti a híres piacokat, és megbontja azt az egységet, amely a várost népszerűvé tette. A kegyelemdöfést az egykor oly hangulatos (bár alapvetően egészségtelen és komfortnélküli) földszintes házakban működő vendéglőknek a szocialista időszak panelépítkezése adja meg. Hiszen itt épül fel egész Európa legnagyobb egybefüggő lakótelepe, a Békásmegyeri lakótelep, vagy, ahogy mindenki hívta, a Békás.
A háború utáni szocialista rendszer felszámolta a jellemzően kispolgárok és munkások által lakott Óbudát, és helyébe egy új, falanszterjellegű világot épített fel, mely hatalmas, jellegtelen tömbházak végeláthatatlan soraiból áll. Az óbudai kísérleti lakótelep 1958-64 között már megépült, de az igazi nagy lakótelepi építkezések a hetvenes években történtek. A földszintes szoba-konyhás vályogházakat, melyek mindvégig magukban hordozták a paraszti kultúra nyomait, eldózerolják: ekkor nem csak az épületek tűnnek el, de velük az a vonzó hangulat is, mely évszázadokon át jellemezte ezt a mezővárost.
Az utolsó termekben, vitrinekben a kiállítás zárásaként már a 20. század második felében épült lakótelepi lakások belső terei köszönnek ránk. Olcsó nippekkel, egyen berendezési tárgyakkal, a ma már technikai fejlődés következtében túlhaladott kazettás magnóval és fekete-fehér televízióval. Óbuda múltja rendkívül gazdag és változatos, érdemes megismerkedni vele azoknak is, akik soha nem laktak itt - azonban a helybélieknek minden bizonnyal még nagyobb élményt jelent ennek a kiállításnak a megtekintése.
