Ridley Scott két és fél órás opusza rendkívül sokat markol: megkísérli bemutatni a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezére és uralkodója, Bonaparte Napóleon (Joaquin Phoenix) dicsőségét és bukását – mind a magán-, mind a közéletben. A hangsúly azonban érezhetően az előbbin, pontosabban a Joséphine de Beauharnais-hoz (Vanessa Kirby) fűződő viszonyán van. Habár halála előtti utolsó szavai, és a tény, hogy személyes boldogságát végül alárendelte államfői pozíciójának, és elvált a feleségétől, arra utalnak, hogy Franciaország ugyanakkora szerelme volt, mint a kétgyermekes özvegy édesanya, a mérlegen mégis többet nyom a viharos házasság.
Ennek legszemléletesebb jele, hogy míg a férfi az első perctől kezdve hidegvérű stratégaként viselkedik a harcmezőn, és a politikai kérdéseket is viszonylag érzéketlenül (ámbár megkérdőjelezhető stílusban) kezeli, Joséphine mellett könnyen – és sokszor – veszti el a fejét, türelmetlen kisgyerekként viselkedik, aki nem viseli el, ha nem kapja meg, amit akar. Íme egy ember, aki előtt meghajol a fél világ, a feleségét (aki házasságuk elején igen kikapós) azonban nem tudja kordában tartani. Kérdés, hogy a megaláztatás és az ország őt megszégyenítő gúnykacajának következménye-e a felszarvazott férfiban egyre inkább felerősödő birtoklásvágy, ami néha már-már állati színezetet kölcsönöz a kapcsolatnak. Már ha nevezhetjük kapcsolatnak, hogy egy férj akkor és ott rohanja le a feleségét, ahol csak kedve tartja, és ennek olyan együttlét az eredménye, ami láthatóan csak az egyik fél számára élvezetes.
A néző megdöbbenve mered a vászonra, amikor Napóleon a trónörökös hiányából fakadó váláskor tizenöt évi boldog házasságról beszél. Hová tűnt ennyi (játék)idő? Noha a mozi az első pillanattól kezdve feliratokkal jelzi az évszámokat, a helyszíneket, a főhős életét meghatározó eseményeket – Marie Antoinette kivégzésétől egészen Napóleon második száműzetéséig a Szent Ilona-szigetre –, úgy tűnik, mintha ez a konkrét tér- és időjelölés érintetlenül hagyná a magánéleti történéseket. A megismerkedéstől a házasságig vezető út hirtelen, kissé kidolgozatlan, a későbbiekre pedig az aránytalanul elnyújtott jelenetek és a váratlan időbeli ugrások nem túl jótékony ellentéte nyomja rá a bélyegét. Egyes jelenetek indokolatlanul hosszúak, fontos cselekmény- és karakterépítő elemek pedig csak utalásszinten, kutyafuttában jelennek meg. Az előbbire remek példa a waterlooi csata. A részletesen megrajzolt végső vereséget hozó ütközetnek már nem lehet akkora súlya, mint amekkorát az ábrázolás precizitása és a képernyőidő feltételezne, ez ugyanis a drámai csúcspont, Joséphine halála utánra esik. Tán okosabb és izgalmasabb lett volna itt lezárni a filmet, hiszen úgyis köztudott, a császár hogyan végezte.
Az alkotás elvitathatatlan erénye a lehengerlő látványvilág. A Napóleon tipikusan olyan film, amit moziban kell látni. Az ütközetek madártávlatú felvételei grandiózus történelmi tablók, melyek megmutatják a császár-hadvezér nagyságát (frappánsan ellenpontozva a férj kicsinyességével), valamint a francia dicsőségnek, a sokat emlegetett gloire-nak is arcot adnak. Mivel látjuk, milyen magasról zuhant le Napóleon, a bukása is súlyosabb, kézzelfoghatóbb. A csaták volumenét érzékeltető nagytotálok az egyes katonákra fókuszáló felvételekkel váltakoznak, így az egyéni tragédiák, a Napóleon-éra idején elveszett emberéletek – hárommilliónál is több, tudjuk meg a filmet záró feliratokból – szintén megjelennek. Külön ki kell emelnünk az oroszországi hadjárat egy jelenetét, amelyben a franciák a jégre csalják az ellenséget, majd ágyúzni kezdik a területet, rengeteg katonát kényszerítve ezzel víz alá. Ez a jelenet nemcsak hogy szó szerint vérfagyasztó, hanem a film egyik leglátványosabb része is. Ez az operatőrnek, Dariusz Wolskinak köszönhető, aki nem most dolgozott együtt először Ridley Scott-tal: a Mentőexpedíciót (2015) és A Gucci-házat (2021) is ő fényképezte.
Nagy és tartalmas időintervallumot felölelő film a Napóleon; két ellentétes, sok helyen mégis összefonódó szállal. A gyors egymásutánban váltakozó, történelemkönyvekből kiragadott események és a magánéleti intrikák nem alkotnak szerves egységet, nem tartják össze a filmet. Ez a feladat a főszereplőre vár, és Joaquin Phoenix eleget is tesz neki. Hihetetlen játékával hozza a korábbi színvonalat, melyet a Gladiátorban (szintén Scott-film) vagy a Jokerben megszoktunk – tulajdonképpen bármelyik filmjét említhetnénk példaként. A karakter konfliktusai, a folyamatosan érzékelhető ellentét a feleségétől függő, gyötrődő férj és a modortalan, normális emberi interakcióra képtelen államférfi között érdekes kompozíciót hoz létre, pontosan azt hangsúlyozva, ami az alkotás legizgalmasabb pontja: Napóleon, az uralkodó és Napóleon, a magánember feszültségét.
Phoenix mellett a többi szereplő alakítását is csak méltatni lehet: Vanessa Kirby elbűvölő, titokzatos, érzéki, ugyanakkor indulatos és olykor kegyetlen Joséphine. A mellékszereplőkre sem lehet panasz: külön figyelmet érdemelnek a látványosan karikírozott államférfiak, akik egy kevésbé kibontott értelmezési lehetőséget: a társadalmi szatíráét villantják fel.
Ridley Scott rendkívül széles filmes eszköztárat alkalmaz a főhős többszörösen központi helyének rögzítésére. Egyes szám első személyű narrációban megvalósuló, Napóleon által írt és neki szóló levelek (szinte minden esetben szerelmének vagy szerelmétől), közelképek, valamint elvétve egy-egy szubjektív kameraállás szolgálja, hogy ne csak cselekmény-, de vizuális és auditív szinten is a címszereplő legyen fókuszban. Ennek köszönhető, hogy a zsúfolt, bizonyos esetekben aránytalan film végül mégis teljes értékű, élvezhető alkotássá áll össze.
Remek színészek, nem mindennapi látványvilág, izgalmas konfliktus egy ember két oldala között – ilyen Ridley Scott Napóleonja. A történelmi hűséget persze lehet vitatni (többen meg is tették már), de nem biztos, hogy e mozira vonatkozóan ez a legfontosabb téma: összességében ugyanis nem kordokumentum igényével fellépő, hanem életrajzi hátterű játékfilmről van szó, melynek fő motívuma a magán- és a közélet összeegyeztethetetlensége. Rendkívül nehéz a két értelmezéslehetőséget közös nevezőre hozni, legalább annyira, mint Napóleon kétféle személyiségét. Neki sem sikerült, legfeljebb halála előtt, utolsó szavaiban: „Franciaország, hadsereg, Joséphine”.
Nyitókép: Apple Original Films
