Frankenstein szörnyetege csak arra vágyik, hogy szeressék

Guillermo del Toro két filmről álmodozott már gyermekkora óta, hogy egyszer, valamikor elkészíti őket. Az első 2022-ben valósult meg: ez volt a Pinokkió, amely olyan remekül sikerült, hogy elnyerte a legjobb animációs film Oscar-díját. A második pedig a szombat este a lidón bemutatott Frankenstein, a klasszikus Mary Shelley-regény leporolt adaptációja, amelyre a rendező azóta készül, amióta megnézte a 1931-es fekete-fehér változatot Boris Karloff főszereplésével.

Nehéz elképzelni, hogy bárki más jobban el tudna merülni és plasztikusabban vissza tudná adni azt a gótikus szellemet egy ilyen nagyszabású produkcióban del Torónál, egyszerűen azért, mert a mexikói direktornak ebben a műfajban több mondanivalója és érzelme van a kollégáinál. Szenvedélyét már többféle módon bizonyította: A faun labirintusával, a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat is elnyerő (és e szerző által egyébként kifejezetten gyűlölt) A víz érintésével, vagy éppen a vészjósló családi titkokat eltemető Bíborheggyel. 

A szörnyek iránti szeretete megkérdőjelezhetetlen, legyenek azok képzeletbeliek, furcsa lények, akik egyszerűen csak mások, mint mi, élőket kísértő holtak, vagy akár a bennünk élő démonok, és bár a Frankenstein közel egy évszázada a horrorfilmek alapdarabja, del Toro elgondolkodtató történetté gyúrja és felteszi a kérdést:

Pinokkióban és Frankenstein szörnyében kétségtelenül kézenfekvő párhuzam, hogy nem embernek születtek, hanem teremtették őket, és végső soron sokat taníthatnak nekünk magunkról. 

A kérdés ma különösen aktuális: Frankenstein „gyermeke” lehet az eredeti mesterséges intelligencia, és mivel az AI fokozatosan átveszi az irányítást az életünk felett, mint egy ember által tervezett, ám kontrollálhatatlanná váló lény, úgy tűnik, tényleg itt volt az ideje, hogy ismét elmerengjünk azon: milyen következményei lehetnek annak, amikor az ember Istent játszik.

Bár a rendező, aki a film adaptációját is írta, elkötelezett rajongója Shelley-nek és a könyvnek, 19. század derekán játszódó film elején egy hatalmas hajó sodródik zátonyra az Északi-sark jegén. A legénységnek nem sokáig tud töprengeni a szabaduláson, ugyanis rövopdesen robbanás törtánik, majd feltűnik egy férfi egy magányos, csuklyás alak kíséretében: ő Victor Frankenstein (Oscar Isaac) teremtménye, aki majdnem megőrült, miközben „életre keltette”. Victor a halál szélén tántorog, és meg kell menteni saját keze munkájától.

Anderson kapitány (Lars Mikkelsen) felviszi a sebesültet a dán Horisont vitorlás fedélzetére, majd tanúja lesz a teremtmény emberfeletti erejének. Victor ezután elmeséli bukásának történetét, és azt, hogy honnan származik valójában ez a lény, akit ő hagyott magára. Látjuk Victor gyermekkorát, ahogy szigorú apja pálcával csapja arcon, ha nem tud elmagyarázni egy orvosi műveletet, és azt is, ahogy édesanyja elvesztése után a halál legyőzésének megszállottjává válik.

A felnőtt Victor teátrális, kissé nárcisztikus fickó, aki mások megcsonkított testrészeiből, csatatérről összeszedett halottakból próbál életet teremteni. Úgy viselkedik, mint egy akaratos gyerek, aki először látja a világ csodáit és úgy jár az akasztásokra, mint a cukorkaboltba. Szenvedélye egyre komolyabbá válik, ám a dolgok hamarosan elkezdenek kicsúszni az irányítása alól, és olyan, nem várt dolgok indítanak lavinákat, mint például Victor öccse, William (Felix Kammerer) látogatása menyasszonyával, Elizabeth Harlanderrel (Mia Goth), akibe  gyorsított tempóban ő is beleszeret.

A film második felvonását aztán már maga a szörny meséli el, attól a pillanattól kezdve, hogy Victor elvesztette iránta az érdeklődését és hagyta meghalni az általa felgyújtott kastély pincéjében. A lény eleinte olyan, mint egy újszülött, aki mindenre rácsodálkozik maga körül: a levelekre, a vízre, egy érintésre.

Jacob Elordi nagyon jól érzi magát ebben az egészen másfajta szerepben, mint amelyekkel eddig bombázták: jóképű tahó helyett most egy sebzett, szeretetre vágyó szörnyeteg, akit egyedül Elizabeth lát olyan tisztának és ártatlannak, mint amilyen összekaszabolt maszkja mögött valójában. A közel kétméteres színészhez fizikailag is tökéletesen passzol a karakter. Jason Isaacet is szórakoztató nézni, ahogy egyre jobban belecsúszik az őrületbe: műlábbal, különféle protézisekkel és végtelen egóval. Ezt azért mondjuk lehetett volna még bőven fokozni, de a történet és del Toro érdeklődése sokkal inkább a teremtmény érzelmei irányába terelődik, így Elordi alakítása válik a film lelkévé.

A mindig remek Christoph Waltz alakítja Heinrich Harlandert, Elizabeth bácsikáját, aki az esküvő hírével érkezik, és önös érdekből anyagilag támogatja Victor örök élet projektjét. Victoron azonban egy idő után olyannyira eluralkodik a rock and roll és a mánia, hogy a szétfűrészelt testrészek között térdig gázolva sem teszi fel magának a kérdést: vajon mi a rosseb lesz majd azután, hogy életre keltette teremtményét?

A produkciós design egy fokkal még káprázatosabb, mint a Bíborhegyben volt, Tamara Devenell látványterve ropogósan éles színekkel, teátrális fantáziakosztümökkel, valamint Alexandre Desplat nagyszabású zenéjével és Dan Lausten operatőri munkájával kiegészítve koherens világot teremt, amelyben akkor is jó elveszni, ha rémségek történnek benne. Sok az épített díszlet és viszonylag kevés a digitális trükk. Bár a CGI-farkasokat el lehetett volna hagyni, összességében del Toro a régimódi filmkészítés híve, hisz az aprólékos kidolgozásban, hogy úgy mutathassa be a világnak a vízióját, ahogy azt ő megálmodta.

A Frankeinstein valójában egy jó értelemben vett, szentimentalista tanmese a maga minden kiszámíthatóságával, és talán a két és fél órás hosszból le lehetett volna csípni, de Guillermo del Toro játszótere olyannyira ellenállhatatlan, a film pedig olyan nagyszabású, a filmkészítés korábbi korszakát idéző, hogy miért is ne engedték volna szabadon ügyködni a laborjában? Nem mond újat, nem kockáztat és már a legelején tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy vajon kik a valódi szörnyetegek. Ahogyan azt is, hogy az élet lehetetlen feladatával piszok nehéz szembenézni - akkor meg pláne, ha az embernek nincs benne társa.