A színházi világnap alkalmából egész napos beszélgetéssorozatot szerveztek a Jurányi Inkubátorházban a független színházi struktúráról. Esett szó a befogadóhelyekről, a magánszínházak helyzetéről, az ernyőszervezetek, produkciós irodák és házak mentorálási kereteiről, a budapesti és vidéki állandó társulattal rendelkező független színházakról, az elmúlt évek sikertörténeteiről. Az Ikonikus színházcsinálók a független szektorban panel résztvevői Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla és Schilling Árpád voltak.
A moderátor, Gáspár Máté szimbolikusnak nevezte, hogy Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla és Schilling Árpád négy országból csatlakozott be a zoomolásba. Számára ez azt mutatta, a négy rendezőnek itthon nem sikerült tehetségéhez mérten szakmai státuszt kivívni és ezzel együtt stabil egzisztenciát teremteni.
Pintér Béla, a beszélgetés egyetlen, csak Magyarországon dolgozó résztvevője társulatvezetőként elmondta: havi nyolcezer nézőjük van három állandó játszóhelyükön.
„Én nem panaszkodom, nem is dicsekszem, bár mind a kettőre lenne okom” – fogalmazott Pintér Béla.
„Magyarul írok, meglehetősen szövegcentrikusak ezek az előadások, és talán ezért nekem nincs is nagyon más lehetőségem” – utalt arra, miért érvényesülnek külföldön nála jobban meghívott pályatársai, de hozzátette, a külföldi turnék és bemutatók azt mutatják, darabjai általános érvényűek.
Bodó Viktor felidézte, hogy a Szputnyik létrejöttétől a társulat megszűnésig tartó időszak alatt „az érzések legkülönbözőbb szélsőségeit” élte meg, és bár a történteket feldolgozta, maradt benne lelkiismeret-furdalás. Úgy vélte, más stratégiát kellett volna kialakítani, hiszen már a társulatépítés kezdetén sem lehetett évekre előre tervezni, de a tagok „megérdemeltek volna még két-három évet, hogy kipörögjenek”. Beszélt utólagos kételyeiről, arról, hogy hibás volt-e a társulatalapítási elképzelés és működési stratégia. Önkritikusan elárulta, jó volt neki szembesülni annak a kimondásával, hogy nem alkalmas társulatvezetői pozícióra, „mert addig egy másik típusú megközelítéssel próbáltam az érzéseimen keresztül is az egészhez viszonyulni”. Hozzátette, nincs benne elégedetlenség, frusztráció, de hiányzik neki a kis közösségben zajló munka, amit a nagyobb létszámú produkcióknál is megpróbál megvalósítani.
Mundruczó Kornél is szimbolikusnak találta, hogy állandó jelenléthez nem találtak utat Magyarországon. A rendező szerint ők szerencsésnek mondhatják magukat, mert vannak lehetőségeik, sok más alkotó viszont annak ellenére sem jutott el külföldre, hogy „otthon elvágták az útjaikat”.
Schilling Árpád véleménye szerint a szabad emberek ott és úgy élik ki a kreativitásukat, ahol és ahogy tudják.
Kiemelte, bizonyos körülmények „teljes mértékben ellehetetlenítik a szabad versenyt vagy érvényesülést a kultúra területén”, de fontosnak tartotta elmondani, mélységes tiszteletet és hálát érez azok iránt, akik azon dolgoznak, hogy mások számára mégis valahogy legyen lehetőség Magyarországon a független színházi alkotásra.
A következő témakörben Gáspár Máté azt vetette fel, hogy – ha kettéválasztható – a résztvevők számára a függetlenség alkotói attitűd és/vagy strukturális pozíció.
Pintér Béla visszatekintett indulására, arra, amikor 16 éves bőrdíszműves szakmunkástanulóként az Arvisurában elkezdte a színházcsinálást. „Ebben szocializálódtam, nem is tudtam mást elképzelni” – szögezte le. A klasszikus kabarétól a kortárs táncszínházig sokféle formációban és műfajban kipróbálta magát, majd amikor megalapította saját társulatát, az vált kizárólagossá számára: „Ez az én életművem.” Nem vállalt el külső felkéréseket – mert nem engedte, hogy „az alkotó energiái szétszivárogjanak” –, a társulat tagjait sem engedte el, és hosszú ideig ellenállt a koprodukcióknak is. Húsz év után mondott igent Máté Gábornak, de – ahogy mondta – ha a háromnapos gondolkodási idő alatt „nem ugrik be neki” A bajnok ötlete, azt a megkeresést is visszautasítja. Megjegyezte, bár a Katonában „mindent megkapott”, egyértelművé vált, neki könnyebb úgy dolgozni, ha ő a „főnök”.
Bodó Viktor, az öndefiníció szerint „abszolút függő színházcsináló” számára a Krétakör volt az első komolyabb független csapat. Vagány dolog volt, rizikós, őrült, szabad és óriási kihívásokkal teli, emlékezett vissza, és bennük volt „valami új, friss, eredeti létrehozásának a szándéka”. A független színház eleve rizikós, „viszont csak az jön oda, aki tényleg lelkes és akar valamit”, állapította meg. Nincs benne biztonság, ugyanakkor nem is követeli meg az alkalmazkodást. Társulatvezetőként viszont a Szputnyikban azzal szembesült, hogy a függetlenség „az alkotómunka rovására is mehet”, ugyanis egyeztetési szempontból egyre jobban függtek a nemzetközi koprodukciós partnerektől.
A független színházi létformába akkor is beletartozott, hogy az egyik nap teherautót pakolnak, a másikon pályázatot írnak, eközben rengeteget tanultak egymásról és saját magukról. Nemcsak a személyiség fejlődése szempontjából tartotta a pályakezdésben kifejezetten hasznosnak a független színházakat. Leszögezte,
fontos lenne, hogy a független társulatok működését tervszerűen támogassák, és ha valaki ilyen társulati formában szeretne dolgozni, legyen arra lehetősége.
Schilling Árpád elmondta, strukturális oka is volt annak, hogy kőszínházi kereteken kívül kezdte pályáját: „Elég zárt rendszernek tűnt, és azóta nem sokat változott.” Problémaként említette a kőszínházi belső reformok lehetetlenségét, a változatlan igazgatói pályázati rendszert, valamint a „mester-tanítvány viszonyrendszert, amiben kiképezték a jövő bajnokait”. Schilling és társai ezért keresték az utat az innovatív elképzelések megvalósítására a kőszínházi struktúrán kívül, amire a 2000-es évek elején nyílt lehetőség. A rendező elmondta, továbbra is fontos számára, hogy „a lehető legkevesebb kompromisszummal” tudja megvalósítani az elképzeléseit, ugyanakkor megjegyezte, a jelenlegi szabadsága távol van a Krétakörétől. „Ez a lehetőség gyakorlatilag elmúlt, és alkalmazkodni kell ehhez az új felálláshoz” – jegyezte meg.
Mundruczó Kornél felidézte, erősen befolyásolta őket az az élmény, hogy az iskola nem segítette őket, ezért azok az alkotók, akik a maguk vagy generációjuk identitásának megtalálását tűzték ki célul, kizárólag a független színházban találtak erre helyet és lehetőséget. „Ehhez elég radikálisan szakítani kellett azzal az életúttal, amit az egyetem kínált.”
A rendező rámutatott, a független színház kifejezés bizonyos értelemben „nagyon pejoratív”, leginkább annak az ellentéte, hogy a kőszínházban „szép, nagy kiállítású dolgok” történnek, a független színházban pedig „nagyon minimál produkciók”. Amikor ők kezdték a pályát, véleménye szerint ez nem vált ketté, „sőt, azt lehetett látni, hogy olyan előadások születnek meg a struktúrán kívül, ami a struktúrán belüli színházaknak a célkitűzése lehetne”.
Mint kiderült, Mundruczó számára
a függetlenség elsősorban az identitás és az otthonkeresés kérdéséhez kötődik, ugyanakkor strukturális kérdés is, hogy egy alkotó hogyan tud kialakítani egy olyan rendszert, amelyben „egy módszer, egy közös gondolat, egy világlátás, egy állítás aztán gyártási folyamattá alakul”.
Kivételnek tartotta a Krétakör Színházat és saját társulatát, a Proton Színházat, amelyek bár különböztek egymástól, de a piacról élve annak nehézségeivel néznek szembe.
A rendező megjegyezte, az otthonkeresési szándék folyamatosan megvan benne. Arról is beszélt, hogy „egy bizonyos kor fölött már nagyon nehéz újabb és újabb struktúrákon belül idegennek lenni”, és bár vannak színházak, ahová örömmel tér vissza, mert már kialakítottak egy közös munkamódszert, „amivel talán létre tud hozni rá jellemző előadásokat”, elárulta, a Proton Színházban és bizonyos lengyel társulatokban készített előadásainak a színvonalát máshol nem tudta elérni. Ezért „ragaszkodik foggal-körömmel” a Protonhoz, illetve a színészeihez, „bár sok értelme nincs”, tette hozzá. Mundruczó leszögezte, ez nem jelenti, hogy más munkái ne lettek volna sikeresek, de a közös gondolkodás „valóságos tápanyaga” hiányzott.
Csatlakozva Schilling Árpád mester-tanítvány viszonyra vonatkozó véleményéhez, pozitív példaként említette a lengyel kőszínházakban és a „fél-kőszínházi-félfüggetlen struktúrákban” kialakított struktúrákat. A németországi művészintendánsok esetében azt látja, körülöttük „nagyon szabad módon kezelt helyzet áll elő, amiben mi mindig csak vendégek vagyunk”.
Gáspár Máté arról kérdezte a vendégeket, hogyan lehet ezen a területen „teljes értékű szakmai pályát” kifutni, illetve miért lehet egyeseknek a függetlenség a szakmai belépő szint, ahonnan a tapasztalatszerzés után organikusan a kőszínház felé lépnek tovább, míg mások – mint Pintér Béla – itt teljesednek ki.
Pintér Béla elmondta: az állami támogatás költségvetésük kis részét teszi ki, és bár az ő nézőbázisuk stabil, a társulat a jegybevételből fenntartja magát, a támogatáscsökkentés „a többi független színháznak torokszorító lehet”, példaként hozva a Tünet Együttes megszűnését. Pintér Béla úgy vélte, ők is veszélyben lehetnek: amennyiben változik a kerületi politikai vezetés, nekik Újpestről menniük kell.
Schilling Árpád szerint a „strukturális mainstream” sem tudott mit kezdeni azzal, milyen tapasztalatszerzési lehetőséget jelent a fiatal alkotóknak a független struktúra, de ellenkező irányban is volt távolságtartás. Schilling kiemelte, Európában ritka, hogy ennyire erős független és erős kőszínházi struktúra létezzen egymás mellett, amit óriási lehetőségnek tartott, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az ebben rejlő szinergiák nem tudtak megvalósulni.
Mundruczó Kornél utalt a mélyen gyökerező magyar színházi hagyományra, amit nem lehet és nem kell megszüntetni,
érvényes kortárs előadások azonban szerinte csak akkor tudnak létrejönni, ha a két entitás egymás segítve működik.
„A független gondolatnak sokkal erősebben meg kell jelennie a kőszínházi keretek között” – vélte a rendező, hozzátéve, ha ez nem alulról táplálkozik, azaz nem olyan alkotók hozzák ezt létre, akik közös generációs élményből merítenek, a hatás csak a külsőségekre korlátozódik.
Mundruczó megjegyezte, bár volt egy „szerencsés pillanat”, amikor a két struktúra közeledett egymáshoz, illetve a függetlenek teret kaptak, a törekvéseket a „politikai nyomás”-on túl az törte meg, hogy a generációs élmény „nagyon kicsiben vagy nem integrálódott”. Érdekesnek tartotta, hogy ma láthatók ehhez a gondolathoz visszanyúló előadások. Pályájának kezdete kapcsán beszélt arról, hogy előadásaik a másságukkal hatottak, és ennek a másmilyenségnek megtalálását jelölte meg aktuális feladatként. Hozzátette, másodrendű, hogy ez a független vagy a kőszínházi struktúrában történik meg. Problémának látja, hogy a kőszínházakból hiányzik az alulról történő építkezés, és generációs élmény helyett jelenleg is a mesterekhez való kapcsolódás működik.
Gáspár Máté arról is érdeklődött, a beszélgetés résztvevői jelenlegi szakmai és privát élethelyzetükben milyen ambícióval lépnének be a független szcéna revitalizálásába.
Pintér Béla egyértelműen a saját társulatára akar koncentrálni, és megjegyezte, hogy a fiatalokkal kellene foglalkozni. „Nagyon fontos lenne egy párhuzamos színművészeti egyetemet indítani azoknak az embereknek, akik nem feltétlenül azoktól és úgy akarnak tanulni, akik most tanítanak” – jelentette ki.
Bodó továbbra is rendez, „megyek, ahova hívnak” – fogalmazott, de a legfőbb motivációt számára nem a rendezés, még kevésbé a színházigazgatás jelenti. Magát leginkább egy oktatási intézményben tudná elképzelni. Ha egy ilyen helyzet előállna, kizárólag ezt csinálná, mert – szögezte le – a tanítás teljes figyelmet igényel.
Mundruczó Kornél szerint „olyan mélyen kötődik a kőszínházi tradícióhoz Magyarország”, hogy nagyobb feladat kitalálni, mit lehet kezdeni a több szempontból is forráshiányos független területtel.
Ehhez, véli Mundruczó, „a politikai akarat hiányzik, meg az, hogy egy szakma úgy gondolkozzon, hogy ez egy nagyon fontos része a magyar színházi fejlődésnek”.
A független színházi szcéna – fogalmazott a rendező – „leépül, visszaépül a három tonettszék szintjére”, a legnagyobb problémának pedig azt látja, hogy e terület és a kőszínházak között nőtt a távolság és a kontraszt. A változás kulcsát abban látja, hogy a kőszínházakban a produkciós szisztéma megváltozzon, és bekerüljön oda a függetleneknél lévő „tapasztalatfelhajtó erő”. A saját helyét ebben nem látja.
„Nem a művészet az, ami engem érdekel, mert minden, amiről beszélünk, az tulajdonképpen egy kulturális következmény” – fogalmazott Schilling Árpád, hozzátéve, az lenne cél, hogy „értelmes kereteket” találjanak ki, „igazságos, de innovatív módon” közelítsék meg a művészeteket, megszólítsák a fiatalabb generációt, foglalkozzanak a kulturális adottságokkal és az örökséggel, lehetőséget adjanak újabb alkotóknak. „Ez okozná a legnagyobb örömet, ebben éreztem magam a leghatékonyabbnak” – jegyezte meg Schilling, aki szerint ma Magyarországon „egy helyben topogás zajlik”. „Nagyon kicsi keretekbe szorultak azok az emberek, akik még nem vesztették el a reményüket, és van is bennük potenciál” – állapította meg. „Egészséges folyamat”-nak tartaná, ha az ötvenes éveinek környékén lévő generáció tapasztalatai, elképzelései teret kapnának, és a fiatal alkotókkal a korábbi mester-tanítvány kapcsolatot meghaladó viszony alakulna ki. Schilling szerint ez a „kortársi mód” együttműködéseket, valódi tehetséggondozást, „keretezett, de szabad” módon történő tudásátadást jelentene.
A képen Bodó Viktor (fotó: Csibi Szilvia / Vígszínház), Schilling Árpád (fotó: Joe Klamar / AFP), Mundruczó Kornél (fotó: Christophe Simon / AFP) és Pintér Béla (fotó: Szigetváry Zsolt / MTI).
