Fura ember vagyok, furcsa dolgokon szeretek gondolkodni

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy rengeteg jó gitáros van a világon, mégsem érzed azt, hogy újat tudnának adni. Mit értettél ezen?

Nincs plusz üzenet, de ez nem a gitárosok hibája, hanem a világé. A zene, mint minden más művészeti ág, korlenyomat. Amit a fiatalok gondolnak, amilyen zenét csinálnak, azt a világ váltja ki belőlük. A könnyűzene a klasszikus zenéből nőtt ki: a blues, a jazz, a beatzene, a rockzene, a popzene mindig a már meglévő alapokból építkezett. A pop- és rockzene esetében nagy szerencse volt, hogy nagyjából az ’50-es, ’60-as évektől keződő technológiai fejlődés következtében új hangszerek, új hangzások jöttek létre, és ezek új műfajokat tudtak teremteni. Jelenleg a technológiai fejlődés egészen más vonalon zajlik. Ha hangszereknél, hangzásoknál maradunk, akkor azt látjuk, a modern digitális technikákat ma arra használják, hogy ezeket a régi hangokat minél élethűbben reprodukálni tudják. És hogy mi van most az emberek fejében? Egy nagy katyvasz, ami a világban is történik: járványok terjednek, háborúk dúlnak, mindeközben mindenki a telefonját nyomkodja – ez pedig ilyen zenét hagy maga után.

Mi és az előttünk járó generációk, amikor kezünkbe vettük a gitárt, a saját élményeinket fogalmaztuk meg a zenében a hangszeren keresztül. És ezek az élmények nagyon különböztek a maiakétól, mert mi egész nap együtt lógtunk és beszélgettünk. Ha megbeszéltük, hogy jövő héten kedden kettőkor találkozunk, akkor ott voltunk, és nem az történt, hogy előtte öt perccel küldtünk egy sms-t, hogy ,,bocs, de most közbejött valami, mégsem megyek”. Ma már ez teljesen természetes. Szóval: miről gitározzon, énekeljen vagy doboljon egy olyan zenész, aki telefonnal a kezében nő fel? Arról fog gitározni, amit a YouTube-on lát. Azokat a zenéket meg dolgokat fogja megtanulni és utánozni, amiket ott lát, és mi ezt halljuk ma.

A rock mint műfaj a ’60-as, ’70-es években kezdett kibontakozni. Ez voltaképp gitáralapokon működő zenei világ, de azért a dalszövegeknek is nagyon fontos szerepük van. Hogyan tudja egyik a másikat jól kiegészíteni?

A dalszövegek nagyon fontosak műfajtól függetlenül is. Bármilyen zenéről legyen szó, egy jó dalszöveg sokkal jobbá tudja tenni az adott zenét, és ez fordítva is igaz. Amikor magyar zenét hallgatok, legyen akármilyen jó, ha rossz szöveggel hallom vagy rossz prozódiával, rossz nyelvtannal, a világból ki lehet vele kergetni.

A rockzenére visszakanyarodva: a rock mindig a lázadás műfaja volt. Ha a magyar rocktörténetet nézzük, folyamatos társadalomkritikát látunk benne: ilyen-olyan módon átszőtte a politika. Mert mindig feladatának érezte, hogy foglalkozzon a kisemberek gondjával éppúgy, mint a globális problémákkal. Szerintem ez valamilyen szinten a mai napig megvan.

Te a ’80-as évek zenevilágában nőttél fel, amikor tombolt a rock. A zene valódi üzenetet hordozott, illetve a lázadáson túl képviselni tudta az igazságot, a szabadságérzést is. Úgy is fogalmazhatnánk: kiállt az emberek mellett. Mi van a mai rockzenekarokkal? Ugyanaz a küldetésük, mint ami évtizedekkel ezelőtt volt?

Ma minden szempontból más a helyzet, mint ezelőtt harminc-ötven évvel. Nem merném kijelenteni, hogy feltétlenül jobb, de sok tekintetben nyilvánvalóan ígéretesebb. Bevallom, hogy a fiatal rockzenekarokat nem annyira ismerem, de ha mondhatok olyan zenekart, akik bár nem fiatalok, de a mai napig aktívak, akkor a Tankcsapda szerintem abszolút ezt a vonalat képviseli.

Negyven-ötven év alatt nemcsak a zene, a gondolkodás is átalakult. Hogyan változott a zenehallgató közönség?

Az utóbbi 30–35 évben sokat változtak a zenehallgatási szokások. Mi annak idején, ha zenét akartunk hallgatni, meg kellett venni a zenekar lemezét vagy kazettáját. Utána leültünk, és meghallgattuk a kedvenc zenekarunk következő lemezét. Vagyis: rászántunk egy órát, hogy végighallgassunk 10–12 új dalt, és utána rongyosra hallgattuk azt a kazettát. Most, ha csak a tanítványaimra gondolok, mondjuk az elmúlt 15–20 évben, egy dalt alig képesek végighallgatni nyugodtan. Belehallgatnak, kiválasztanak egy részt, hogy ez tök jó, s már ugranak a következőre, és tíz-tizenöt másodperces darabkákat mutogatnak… Ma már tényleg ez a zenehallgatás.

A rengeteg fesztivál megint csak ezt erősíti, vagy ezt próbálja reprodukálni éles helyzetben, élő zenekarokkal: az emberek szívesebben mennek fesztiválokra, mint mondjuk egy adott koncertre, pont azért, mert nem egy zenekartól kíváncsiak másfél-két órás programra, hanem kell nekik a pörgés. Kicsit belehallgatnak ebbe is, abba is, itt is játszik egy kedvencük, ott egy másik – és így rakják össze a zenehallgatást a szórakozással.

Sokszor mondjuk, például a Bikini zeneszámaira is, hogy örökzöldek. Mit jelent ez? Ma is ugyanolyan érvényesek a ’80-as, ’90-es években megírt dalok?

Azt gondolom, hogy igen. És az is egyértelmű, hogy a mostani dalok miért nem feltétlenül lesznek ilyen könnyen örökzöldek… A dalok témáján és nyelvezetén múlik minden. A Bikini-dalok nagy része a szerelemről, csalódásról, kicsit a politikával átszőtt társadalomkritikáról vagy helyzetjelentésekről, szórakozásról, italról szólnak, csupa olyan dologról, amik az embernek a mindennapjait jelentik. Ha pedig a dalszövegek nyelvezetét figyeljük meg, rájövünk, hogy olyan szövegírókról beszélhetünk, akiknek van némi közük az irodalomhoz…

Nyilván egyáltalán nem az a célom, hogy beleálljak a mostani szövegírókba vagy a mostani fiatalokba, de ha példaként vesszük Fluor Tomit – aki egyébként zseni – és az általa kreált dalszövegeit, megértjük, hogy miért nem tud örökérvényű maradni. A szövegeit gyakorlatilag az adott év aktuális trendjeiből építi fel. A hashtag, yolo szavak használata abban a pillanatban nagyon trendinek tűnhetett, most már viszont tulajdonképpen ciki leírni őket. Tehát azzal, amivel fel tudott építeni egy borzasztóan gyors karriert, azzal gyakorlatilag le is zárta az ügyet. Ilyen értelemben most nehezebb dolguk van a fiataloknak, mert az interneten használt és alakuló nyelv borzasztó gyorsan változik, nemcsak Magyarországon, hanem világszinten is.

A gitározás mellett hangmérnökként is dolgozol.

Érdekes, hogy mostanában ez is kezd kicsit összemosódni. Ma már mindenkinek van házi stúdiója, mindenki otthon dolgozik. Annak idején a Kőbányai Zenei Stúdióban tanítottak nekünk külön stúdiótechnikai gyakorlatot meg stúdiótechnikai ismereteket. Ott külsősként belenézhettünk abba, hogyan is működik mindez. Ma már komolyan tanítani kell a gyerekeknek ezt. Egy gitárosnak már nem elég az, ha jól tud a hangszeren játszani: össze kell raknia a felszerelését, értenie kell hozzá, tudnia kell, hogyan fog tudni azzal dolgozni. Ha ma egy zenekar felvételt készít, az esetek nagy százalékában nem az történik, hogy elmennek egy stúdióba, ahol egy vezető hangmérnök segítségével elkészítik a felvételt, hanem otthon kell mindenkinek felvennie a maga részét, és ilyen módon egy kicsit mindenkinek muszáj hangmérnöknek is lenni.

„Ma már sajnos kevesen ülnek le kifejezetten zenét hallgatni, az mégis folyton körülvesz minket. Mindenhol szól: a munkahelyen, utazás közben, a bevásárlóközpontban stb. Szinte soha, sehol nincs csend, és ez nagy baj. A folyamatos zajban ugyanis nehéz meghallani az értelmes hangokat” – mondod. A mai világban tényleg nagyon nehéz lehalkítani a környezetünket. Mit javasolsz, hogyan lehetne mégis tenni ellene?

Ha az ember komolyan gondolja, hogy a zenéből a művészetet, a mögöttes tartalmakat is meg szeretné látni, akkor az sajnos nincs ingyen. Egyébként nem is feltétlenül a tudatosság ennek a titka, hanem a kíváncsiság. Az utóbbi 15–20 évben engem a legsúlyosabb zenei élmények otthon értek, internetezés közben. Tehát ugyanúgy szörfözgettem, mint bárki más, azzal az apró különbséggel, hogy nemcsak úgy a zenékre nyomkodtam, hanem mindig volt valami téma, amin elindultam. Elolvastam például egy adott ember életét, abban pedig rátaláltam arra, hogy milyen zenék hatottak rá. Így jutottam el egyszer Björköt hallgatva John Cage-nek a 4 perc 33 másodperc című darabjához. Életem egyik legsúlyosabb élménye ez volt, amit eddig zenehallgatás közben átéltem.

Jelenleg a Kőbányai Zenei Stúdióban tanítasz. Mi a legfontosabb, amit minden diákodnak megpróbálsz átadni?

Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de a zene és a hangszer szeretetét, tehát a hangszeren való játék szeretetét. Az egyik legtanulságosabb évem a Covid-időszak alatt volt: az online térben a gitárórák időtartama alatt nyolcvan százalékban pszichológus voltam. A konkrét tananyag helyett inkább arról beszéltünk, hogy mi értelme van egyáltalán a zenének, a zenélésnek. A gyerekek motivációhiányban szenvedtek, ők maguk is meglepődtek, hogy az a tűz, az az érdeklődés, ami bennük volt, alábbhagyott. Nekem az volt a feladatom, hogy megpróbáljam megerősíteni, illetve feléleszteni bennük azokat az érzelmeket: hogy miért is kezdtek el zenélni, miért kezdtek el gitározni.

Te is itt tanultál régebben. Ugyanezt a támogatást kaptad a tanáraidtól?

Teljes mértékben. Nagyon sokat tanultam Póka Egontól is, aki akkor az iskolánk igazgatója volt, de rengeteget fejlődtem a tanáraimnak, főtárgytanáraimnak, Babos Gyulának, Tornóczky Feri bácsinak köszönhetően. Ők sajnos mind meghaltak. A zene szeretetét, egymás szeretetét és tiszteletét tanították és adták át nekünk. Az iskolában a gitárosokkal sikerült kialakítanunk egy olyan közeget, ahol a szónak csak a jó értelmében véve van rivalizálás, de ez nem versengés.

A legismertebb együttes, amelyben gitározol, minden bizonnyal a Bikini. Sokan viszont nem tudják, hogy az European Mantrában is játszol, de említhetjük a még kevésbé ismertet, az Ocean Hillst. Bár mindhárom a rock műfaján belül mozog, vannak különbségek. Mennyire (volt) nehéz mondjuk egy Bikini-koncert után egy Ocean Hills próbára bemenni? Nehéz az átállás?

Engem tulajdonképpen pontosan ez éltet. Bár most sajnos pont egy olyan időszak van, hogy sem az Ocean Hillsszel, sem pedig az European Mantrával nincs igazából aktivitás, de van egy viszonylag friss zenekarunk, az Albus, amivel valamiféle instrumentális fúziós jazz-hiphop-rock féleséget játszunk. Nekem mindig szükségem volt ezekre az ellenpontokra meg szélsőségekre. Imádom a Bikini-koncerteket, amikor több ezer ember előtt programzenét kell játszanom, tehát előre megírt dalokat, fix sorrendben, satöbbi. De utána borzalmasan jó érzés lemenni egy klubba, és 100–150 embernek zenélni. Teljesen más a kommunikáció, más az egésznek a hangulata, máshogy kell a hangszerhez nyúlni. Nekem mindig szükségem volt mindkettőre. Soha nem okoz problémát a kettő összehangolása, sőt ha bármelyik nem lenne, nagyon hiányozna…

Kereken tíz éve jelent meg a War and Peace című szólólemezed. Akkor még azt mondtad, az élet értelmét valahol a jó és a rossz együttműködésén keresztül lehet megtalálni. Most mit mondasz: mi az élet értelme?

Mostanában annyira sok minden kavarog a fejemben, annyira nehezen tartom a lépést a világgal, hogy jelenleg a fő mottóm: életben maradni és jól érezni magam. A jó és a rossz kapcsolata eléggé lerágott csont, de nem véletlenül lett ez a címe a lemeznek, bevállaltam, hogy közhelyszerű címe legyen. Ez az alaptéma mindig foglalkoztatott: én egy fura ember vagyok, furcsa dolgokon szeretek gondolkodni, olyanokon, amiknek semmi közük nincs a hétköznapi élethez. Szeretek ilyeneken agyalni, az egyik pedig a globális jó és rossz örök harca. Azért is csinálom ezt, hogy a saját helyemet megtaláljam a világban.

A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.

Fotók: Magyari Lukács