A főváros közelsége ellenére még néhány évtizeddel ezelőtt is teljes táncrendet, karikázót, verbunkot, lassú és friss csárdást, gyermekjátékokat, népviseletet lehetett találni ezen a vidéken.
Bár a Galga folyó völgyében elterülő falvak, Kartal, Bag, Tura, Galgamácsa és Hévízgyörk Budapesttől alig 50 kilométernyire fekszenek, a legutóbbi időkig megőrizték jellegzetes hagyományaikat. Az apró hímzéssel díszített bő szoknyás Galga menti asszonyok ma is népviseletben árulják a zöldséget a budapesti piacokon.
A Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.
A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálnak, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján teszik közzé 2020. május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.
Régen a falusi fiatalság szinte egyedüli társasági találkozóhelye, szórakozási lehetősége a táncmulatság, a bál volt. A tánc kiemelt szerepét jelzi, hogy a fiúk akkortól számítottak legénynek, amikor már részt vehettek a mulatságokon, és a leányok csak akkor lehettek nagylányok, ha elhívták, befizették őket a bálba.
A leányok a templomba járáskor viselt „posztószoknyát” a mulatságra könnyebbre cserélték, de alsószoknyából a tánchoz is sokat illett felvenni. A legények búbos tetejű kalapban táncoltak. A kalap mellé nagy szál rozmaringot tűztek, mert aki nem így tett, arról mindenki tudta, hogy nincs szeretője. A férfiak általános viselete a táncban a csizma volt, és aki tehette, sarkantyút is kötött rá. A sarkantyús legényeknek nagy becsületük volt, hiszen közülük kerültek ki a legjobb táncosok.
A többiek gyakran kölcsönkérték tőlük a csizmát, és cserébe bort vagy táncot rendeltek, hogy sarkantyús csizmában táncolhassanak.
A verbunk a Galga menti falvakban a szólóban járt férfitánc, amely az első világháború előtt élte virágkorát, viszont a divat múlásával a férfitáncot felváltotta a hasonló tempójú és kíséretű lassú csárdás. Ekkor a verbunkot már csak a legjobb táncosok járták, elsősorban a lakodalmakban, bemutató jelleggel.
A csoportos formában táncolt verbunk során a táncosok az óra járásával ellenkező irányban haladva, egymáshoz igazodva, de saját figuráikat szabadon rögtönözve táncoltak. Néha az állandó körben haladás is felbomlott, amikor ketten egymás felé fordulva, esetenként jobb kezükkel összefogódzva vagy vállon összekapaszkodva járták a verbunkot. Egy-egy legény a kör közepére ugrott, vagy kivált a többiek közül, és a zenekar előtt folytatta a táncot.
A Galga menti táncrend egykor verbunkból és friss csárdásból állt. Érdekes kettősséget láthatunk itt a csárdás táji változataiban. A lassú csárdás az első világháborút követően terjedt el, amikor a férfiak néhány figura eltáncolása után beintették a lányokat, és a verbunkos zenére páros táncot – azaz lassú csárdást jártak. Ezt követte a friss, amelyben a bukós vagy mártogatós motívumok mellett a jellemző csalogatós párelengedést is gyakran alkalmazták, és így vált teljessé a párostánc-forma. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati palócság legdélibb táján, a Galga-vidéken találhatók a leggazdagabb frisscsárdás-változatok.
