Galgóczy-Boros Dóra: Az együtt éneklés adománya az öröm

Mi segít hozzá a felszabadult, ugyanakkor professzionális énekléshez a Nemzeti Énekkar kórusában?

Az, hogy ez egy rendkívül támogató, egymásra figyelő és egymást segítő közeg. Ritka az ilyen. Biztos vagyok benne, hogy maga a közös éneklés is hozzájárult ahhoz, hogy mi ilyenné váltunk, hiszen a szó szoros értelmében, együtt lélegzünk – egy idő után szerintem a szívünk egyszerre dobban a szomszédainkkal. Egy ilyen állandó társulatnak az is előnye és erőforrása, hogy ismerjük egymás rezdüléseit, életszakaszait, örömeit, valamint nehézségeit, melyeken igyekszünk átsegíteni egymást. Észrevesszük, ha valakinek átmenetileg több szeretetre, több támogatásra, több odafigyelésre van szüksége, és azon túl, hogy észrevesszük, igyekszünk meg is adni neki.

A közös éneklés amellett, hogy közösen végzett munka – mert bár szeretjük csinálni, ez is tud munka lenni –, de közös örömforrás is. Felszabadít, segít egy kicsit távolabb tartani a gondokat és a nehézségeket, valamint annyi endorfinnal ajándékoz meg, ami szerintem fizikailag is kimutatható.

Jól sejtem, hogy nagy biztonságérzetet ad a kórus összetartó és megtartó közege a mai, sok szempontból bizonytalan világban?

Igen, ez egy stabil közeg. Persze, huszonöt év alatt történt némi változás, néhány kórustársam nyugdíjba ment, és voltak újonnan érkezők is, akiket mindig igyekszünk szeretettel és elfogadással fogadni – éppúgy, ahogy annak idején engem is fogadtak az akkori kollégáim. Az együtt történő éneklés lényegi része, hogy a hangunk mellett a lelkünk is összehangolódik a társasággal. Ennek nagy hagyománya van Magyarországon, elég, ha Kodály Zoltánt és a Kodály-módszert vagy az Éneklő Ifjúság mozgalmat említem.

A kórusok optimális esetben összetartó csoportok, aminek a tagjai olyan esszenciális szinten hangolódnak egymásra, hogy ugyanabban a pillanatban képesek pontosan ugyanazt – és pontosan ugyanúgy – csinálni. Vannak inspiráló karmesterek, akiknek a jelenlétében könnyen meg lehet ezt valósítani, és előfordul, hogy az énekkarnak saját erőforrásait kell tudni bármi áron úgy mozgósítani, hogy közös erőből és közös szándékból csodálatos dolog szülessen – és hát azért ez szokott sikerülni.

Transzformatív élmény az éneklés során újra és újra megélt katarzis?

Abszolút – a zene és az éneklés így működik. Az egyedül történő éneklésnek is nagy hatása van, közösségben pedig jelentősen felfokozódhat az élmény.

Hogyan lehet a mai, individualizációt ünneplő és arra ösztönző társadalomban hatékonyan éltetni, fenntartani egy – nem mellesleg: jó – közösséget?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert valamilyen szinten a legtöbb művész exhibicionista. Ez egy olyan szakma, ahol sokan szeretik megmutatni magukat. Viszont nem mindenki olyan alkat, hogy bármi áron vágyjon a kizárólagos reflektorfényre és arra, hogy egy szem maga legyen a színpadon. Amikor az ember közösségben próbál mutatni valamit akár magából, akár a zenéből, akkor mindig van mellette egy támogató társ, aki megfogja a kezét, ha át kell lépni egy akadályt, aki egy nagy sóhajtást követően megsimítja a vállát, akivel össze tud kapaszkodni és közösen tud előrelépni.

Ha az utóbbi helyzet áll fenn, akkor közösségben énekelve egy kicsit könnyebb kettőt sóhajtani, újra erőre kapni és visszatalálni önmagunkhoz – szó szerint és átvitt értelemben is –, mint szóló éneklés közben. A kórusban benne vagyok én, a szomszédom és minden énekkari társam. Ennek az egységnek a biztonságos közege oldja a kiszolgáltatottságot és könnyebbé teszi, hogy igazán kitárt szívvel, kitárt lélekkel álljunk a színpadon.

Azt gondolom, hogy aki úgy érzi, hogy megtalálta a helyét az énekkarban, az boldogan és magától értetődő természetességgel járul hozzá a maga eszközeivel ahhoz, hogy ez a társaság valódi közösség és a legszebb, legnemesebb értelemben vett csapatjáték maradjon.

A közösség és az abban történő éneklés pozitív hatása színpadon túl, a magánéletben is érvényesül?

Természetesen, hiszen szeretjük azt, amit csinálunk, és azt is, ahol csináljuk. Nem bosszúsan megyünk be egy általunk nem kedvelt munkahelyre, ahonnan aztán stresszesen megyünk haza, hanem egy alapvető hála és derű van jelen az életünkben. Épp ezért úgy gondolom, hogy mi, a Nemzeti Énekkar tagjai nagyon szerencsések vagyunk.

Persze, nehézségek minden közösségben adódnak. Köztünk is előfordulnak időnként súrlódások, de az eddig itt töltött huszonöt év során azt tapasztaltam, hogy nem tud akkora baj történni, ami után nem ülünk le együtt egy asztalhoz kávézni, vagy nem ülünk egymás mellé egy koncertbuszon.

Hozzáteszem, az én magánéletem más szempontból is meghatározza az énekkar: itt ismertem meg a férjemet, őt is a Nemzeti Énekkarnak köszönhetem. Nem mi vagyunk az egyetlen pár, aki az énekkar életében létrejött, és együtt is maradt, ez munkahelyi ártalom. (nevet) Sok időt töltünk együtt, rengeteg különféle impulzus ér minket, és olyan meghatározó élményekkel gazdagodunk – például belföldi és külföldi utazásokkal, de már Japánban is jártunk –, melyektől színesebbnek látjuk a világot. Az ilyesmit nem tudjuk kizárni a magánéletünkből, hatással van rá.

A közösségi éneklés eufóriája és társasági lét öröme mellett miért tesz boldoggá és büszkévé az, hogy a Nemzeti Énekkar tagja vagy?

Úgy érzem, hogy a Nemzeti Énekkar tagjának lenni szakmai rang. Nagyon szeretném, ha a világ is kiforrott együttesként tudna tekinteni a Nemzeti Énekkarra, hiszen már számtalan okot adtunk erre. Gyönyörű koncertek vannak a hátunk mögött, gyönyörű felvételek készültek velünk, és további gyönyörű felvételekre, valamint csodálatos koncertekre készülünk a közeljövőben. Szeretném, ha minél többen megtudnák, hogy van ez a hivatásos énekkar, ahol nyolcvan olyan énekművész dolgozik, akik egészen varázslatos dolgokat csinálnak együtt.

Jó lenne, ha az emberek nemcsak az iskolából vett emlékeik alapján képzelnék el, hogy mit csinál egy énekkar, hanem néha mernének meglátogatni egy nagy koncertet, ezáltal felismernék, hogy a komolyzene nem feltétlenül szomorú zene. Örömteli, kifejezetten katartikus élmény tud lenni egy nagy, oratóriumi kórus éneke, amibe minden egyes énekes lángra lobbantja az összes csillagszóróját és puskaporát – valódi tűzijáték jön létre, ha ezt nyitott szívvel fogadja a közönség. Mi az énekkar tagjaival együtt, közösen, egymásra figyelve gyújtunk meg egyfajta tüzet, és nagyon örülnék, ha a már meglévő, fantasztikus közönségünk folyamatosan újabb és újabb emberekkel bővülne, akik nyílt szívvel tudják fogadni ezt a lángot.

Nagy Daniella

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu