Giuseppe Garibaldi olasz szabadságharcos 1860. szeptember 7-én bevonult Nápolyba. Itáliában a szárd-piemonti királyság gazdasági fejlődése lehetővé tette, hogy az olasz egységmozgalom élére álljon. Cavour miniszterelnök megszerezte III. Napóleon francia császár támogatását, 1859-ben Magentánál és Solferinónál megverték az osztrákokat. Azonban ezután a franciák gyorsan békét kötöttek I. Ferenc Józseffel. Az alkudozások elleni tiltakozás forradalmi mozgalommá duzzadt, a nép Firenzéből, Pármából és Modenából elkergette a fejedelmeket, Romagnából pedig a pápai legátust. Ezután Szardinia-Piemont annektálta e területeket, ennek elfogadása fejében pedig III. Napóleon megkapta Savoyát és Nizzát. A Szicíliában harcoló paraszti gerillákhoz 1860. május 11-én csatlakozott Giuseppe Garibaldi olasz szabadságharcos önkénteseivel, a marsalai ezerrel. Garibaldi vezérkari főnöke a magyar Türr István volt. Június 6-án felszabadították Palermót, ahol Garibaldi, mint diktátor ideiglenes kormányt nevezett ki. Közben már 6000 főre nőtt seregével a milazzói győzelem után átkelt a kontinensre és 1860. szeptember 7-én - immár 25 ezer emberrel, és II. Viktor Emánuel csapataival együtt - bevonult Nápolyba, amely így felszabadult a spanyol Bourbon-uralom alól. Garibaldi Volturnónál és Capuánál is győzött, majd letette diktátori címét, visszautasította az elismeréseket és visszavonult caprerai birtokára. Népszavazás során Szardinia-Piemont annektálta a Szicíliai Kettős Királyságot. A harc eredményeként 1861. március 17-én létrejött az egységes olasz állam, amelynek uralkodójául II. Viktor Emánuel szárd-piemonti királyt kiáltották ki.
