Egyetlen moziból még merész volna kikiáltani egy új filmnyelvet, de az biztos, hogy valamiféle újhullám elindult. Az Előttünk az élet amatőrfilmet játszik, holott nagyon is profi. Érettségiző fiatalok bulira indulnak egy romos épületbe ? tökéletes helyszín az óbudai Zichy-kastély omladozó padlása, Terebessy L. Föld ott lakozó festményeivel és mobilszobraival ?, villany helyett gyertyák, vendéglátó helyett thriller-ízű jelenetek fogadják őket.
Több szólamban zajlik a buli, egyikük a telefon kamerájával zanzásított mélyinterjúkat vesz föl, a velük mulató két tanárnő mocskosul berúg, keverednek a szerepek és a generációk, borulnak a viszonyok, miközben az egész kukkolásnak tűnik, hiszen filmvásznon, közönségként nemigen jutunk ennyire közel a fiatalok szubkultúrájához. De itt nem csak jelzés értékű mondatok jutnak el a nézőhöz, nem megkonstruált figurák, hanem autentikus, eleven helyzetek, amelyekre nem kapunk magyarázatot, nincs előkép és következmény. Nem is hiányzik: a mobil kamerája ugyanis a pillanatot rögzíti. Nem szépít, nem retusál, nem keres beállításokat és nem érzékeli a nüansznyi fényhatásokat. Egyszerűen azt veszi, ami a legfeltűnőbb.
Ez a makacs felületkezelés egyrészt nagyon személyes, sőt intim, mivel a kézben tartott minikamera az első elmozdulásra megúsztatja a képet és hullámokat képez a fényekből ? az egész film egyetlen este alatt játszódik, természetes világítás nincs benne ?, másrészt egészen neutrális, mert nem irányított, nem komponált képsorok követik egymást. A jeleneteken belül minden mozzanat izgalmas, mert bármikor eltűnhet a kép, semmi sem garantálja, hogy azt látjuk, aki vagy ami éppen a történet fókuszában áll. Random jelleggel úsznak be a környezet elemei is az imbolygó gyertyafényben, de a kamerát működtető telefon is gyakran vándorol egyik kézből a másikba, így egy pillanat alatt megfordulnak a szerepek. Ettől még sűrűbb a közeg, a véletlen is beépül a szerkezetbe.
