A közösségi oldaladon figyeltem fel rád, ahogy hajnalban Bachot zongorázol, vagy különös hangulatú zenéket improvizálsz. Sok a művész a családotokban (nagymamája Gerlóczy Sári festő, grafikus; bátyja Gerlóczy Márton író – a szerk.). Mondhatnánk, hogy könnyű neked, hiszen művészeti közegben nőttél fel, volt miből merítened. Tényleg könnyű volt? Úgy tudom, a zenélés mellett írtál, írsz is.
Nagyon nagy hatással volt rám a bátyám, miatta kezdtem el írni. Kiskorom óta valamiféle átütő késztetés van bennem arra, hogy létrehozzak mindenféle alkotást. Ez a késztetés sokfelől jöhet. De nem biztos, hogy annak a számlájára írnám, hogy milyen családba születtem. Közelről láttam, ahogy a nagymamám rajzol, fest, a bátyám és az apám ír. Mégis inkább azt mondanám, hogy azért próbáltam meg létrehozni érdekes dolgokat, hogy elmeneküljek a nehéz helyzetek elől. Van, aki ezt úgy oldja meg, hogy thai bokszol vagy focizik, én világokat építettem magamnak. Egy másik valóságot, hogy ott aztán jól érezzem magam. Annyi könnyebbséget biztosan jelentett a művészcsalád, hogy sosem próbáltak civil pályára terelni annak ellenére, hogy nem voltam nagy spíler az iskolákban.
Az első zeneművek születése gyakran különleges emlékeket és érzelmeket hordoz. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor az első darabjaidat komponáltad?
A saját zenéimet kilencévesen játszottam először koncerten. Ez családi okokból érzelmileg nagyon megterhelő időszak volt, ennek köszönhetően írtam az első darabjaimat. A Lauderbe jártam, ahol édesanyám tanított, és zongorázni is ott kezdtem el. A tanáromnak, Dévai Adrienn-nek a mai napig hálás vagyok. Nála kezdtem klasszikus darabokat tanulni, amelyeket állandóan variáltam: „Mi lenne, ha itt inkább ez lenne?” Ő ezt hagyta, és rövidesen olyan darabjaim születtek, amelyek a saját kútfőmből jöttek, már nem mások művein alapultak.
Ritka, hogy a klasszikus zeneórákon hagyják a növendéket improvizálni.
A közvélemény az improvizáció és a zeneszerzés közé hatalmas falat tesz, miközben a rögtönzés maga a zeneszerzés. Szomorúnak találom, hogy ma a klasszikuszenei tanulmányokban kis hangsúlyt fektetnek erre, miközben az összes nagy zeneszerzőnek napi rutinja volt az improvizálás, így születtek a műveik. Bach, Mozart, Beethoven, Brahms, Sosztakovics, Rachmaninov mind-mind nagy improvizatőrök voltak. A barokkban és a klasszicizmusban a házi mulatságokon valaki feldobott egy continuotémát, arra jammeltek, éppen úgy, ahogy napjainkban a jazzkoncerteken. Amikor előadok egy darabot, az olyan, mintha felolvasnám valakinek a beszédét vagy a novelláját. Az improvizálás pedig olyan, mint a beszéd, csak mi hangokkal fejezzük ki a gondolatainkat. Engem ez a fajta beszélés érdekel kiskorom óta.
Rólad korán kiderült, hogy ehhez is van tehetséged, hiszen már gyerekként átkomponáltad a zongoradarabokat, és óriási szerencséd volt, hogy egy olyan zongoratanárral találkoztál, aki ezt értékelte. De nem vagyok benne biztos, hogy ez a képesség mindenkiben benne van.
Az improvizálás éppúgy tanulható, ahogy egy gyerek megtanul beszélni, vagy ahogy elsajátítjuk, hogy hol van a vessző és a pont a mondatban. Ugyanezt a zenei motívumokra, a harmóniákra is alkalmazni lehet, így alakul ki a zenei szókincs. Az a baj, hogy sokan nem hiszik el magukról, hogy képesek erre. Sajnos a kishitűség a legnagyobb ellensége mindennek. Ha azt mondaná egy zenetanár: „Fiam, ne játsszál már összevissza!”, akkor nekem nem lenne kedvem többé összevissza játszani. Miközben lehet, hogy az összevisszámban van valami érvényes és méltóságteljes. El kell hitetni a növendékekkel, hogy egy csodás világ várja őket odabent, az imaginációjukban, a rögtönzésben. Aztán egy ponton az is kiviláglik, hogy ez maga a zeneszerzés, vagyis a zeneszerzés előszobája.
De azért nem mindig írod át a darabokat: hallottalak már Bach-műveket játszani.
Bach a mai napig a legnagyobb „király”, aki valaha járt ezen a földön. Tőle tanultam és tanulom a legtöbbet. Felfoghatatlanul nagy zenész volt. Még mindig elképedek rajta, hogy ő két lábon járó ember volt. Amikor fel akarom ébreszteni a zenei gondolkodásomat, a kezeimet, akkor Bachot olvasok, mert azóta sincs és talán sosem születik olyan zeneszerző, akinek a zenéjében ennyi irányból megfigyelhető a természetes tökéletesség. Bach zenéje úgy folyik, áramlik, mint egy patak. Még a neve is tökéletes…
Ugyanakkor kedvelem Bartókot és a népzenei műkincseinket is, habár nem hallgatok gyakran népzenét, vagy ha igen, általában más népekét. Mára már széles spektrumon, műfaji korlátok nélkül fogadom be és adom ki magamból a zenét, sokfajta muzsikában találom meg a szépet. A legtöbb modern műfaj klasszikuszenei, a klasszikus zene pedig népzenei pilléreken áll. Bach is dúskált a népzenei hagyatékban, építkezett belőle. Engem nemcsak az európai népzene, hanem például az indiai és a közép-afrikai is érdekel. Most tartok ott az életemben, hogy a világ számtalan színes népzenei, koncerttermi és modern zenei hagyományából egyaránt szeretnék inspirálódni, és ezeket olyan formán összekutyulni a saját ízlésemen keresztül, amellyel új atmoszférát tudok teremteni.
Nem nagyobb a közlésvágyad, mint amennyi megvalósítható belőle? Az alkotóerő gyakran nincs jóban az idő korlátaival.
Mostanában kezd egy kicsit – jó értelemben – fojtogatni az a gondolat, hogy nincs elég időm. Ijesztő, hogy hamarosan huszonkilenc éves leszek. Sok, számomra nagyon kedves szerző életének nagy részét leélte ennyi idős korára. Igyekszem úgy élni, hogy mindennap tegyek egy nagy lépést előre. Amikor Budapesten volt az egyik legjobb barátom, Antoine Boyer francia gitáros – aki szerintem az egyik legnagyobb zenei gondolkodó a világon –, azt a feladatot adta, hogy reggelente írjak egyperces darabokat, amelyeket délután felveszünk, és még aznap este közre is adjuk őket. Ez a praktika benne maradt az életemben: bagatelleket, egy-másfél perces zongoradarabokat írok. Ilyenkor mindig van egy pici sejt-, melódia-, harmónia- vagy ritmikai foszlány, amin elindulok. Diverz panoptikum van a fejemben, de muszáj kiválasztanom egyvalamit, ami mentén elindulok.
Mit nevezel nagy lépésnek? Ilyen volt például a tavaly megjelent Narrow Path című szólólemezed?
Már korábban is kiadtam single-ket, akkor még egy ósdi számítógépen, egy balfék fülhallgatóval kevertem a számaimat. Öt évvel ezelőtt még főleg akusztikus zenében gondolkodtam, aztán elkezdtem számítógépen dolgozni, és belevetettem magam a produceri tennivalókba. Azóta nagyon kinyíltam a modern zenei világra. Teljesen ad hoc született meg az a gondolat, hogy csináljak szólólemezt azokból az improvizált sessionökből, amelyeket többnyire a BMC-ben vettem fel. Sokórányi zenéből kis töredékeket válogattam ki, címeket adtam a számoknak, és kiadtam. Ennek a lemeznek később elképesztő útja lett...
Találkozásunk előtt meghallgattam a második, már vokális albumodat, amely eléggé különbözik a szólólemezedtől. Különös ötvözete a klasszikus, a pop-, a népzenének és a jazznek. Teljes őrület.
Hú, ez nagy bók! Los Angelesben vettük fel márciusban egy tucat fantasztikus közreműködővel, egy izraeli producerrel, Davy Nathannel (aki többek között MonoNeon producere) és Taylor Gravesszel (aki többek között Thundercatté és Kimbráé), aki coproducerként segítette a munkánkat. Egy hét alatt írtunk meg és vettünk fel tíz számot Davy otthonában. Úgy mentem oda, hogy nem volt meg belőle szinte semmi, talán csak egy zongoraline. Ezért ez a lemezanyag lényegében improvizáció, csak ezúttal nem én ültem a piros gomb mögött, aminek biztos, hogy sok előnye volt: Davy korlátozta, mederben tartotta az ötleteim féktelen áramlását.
Épphogy megjelent ez az album, már rögtön azon kezdtem gondolkodni, milyen lenne úgy lemezt készíteni, hogy közben senki nem „korlátoz”. Talán épp a furcsaságom, a képtelen megoldásaim lennének azok, amelyek igazán meghallgattatnák magukat. Eddig az fogott vissza attól, hogy elmélyültebb, vokális lemezt készítsek, hogy nem volt megfelelő számítógépem hozzá. Ám nemrég a holland hangmérnök barátom segítségével hozzájutottam egy nagyon erős computerhez (amilyenen űrhajókat terveznek), amellyel már egész más minőségben tudok dolgozni. Jövő nyár elejére szeretnék előjönni a második, gazdagon hangszerelt albumommal, amelyen dalok lesznek sok hiperrealisztikus, virtuális hangszerrel és hangzással. Szeretném, hogy ezen a lemezen kérlelhetetlenül tetten érhető legyen a világzene és a világ számos zenei hagyománya iránti érdeklődésem. Nem lenne jó, ha rá lehetne sütni bármilyen zenei stílust. Talán még az előzőnél is diverzebb lesz. Ezenkívül hamarosan jelentkezem az improvizációkból álló második zongora-szólólemezemmel is.
Hogyan találkoztál ilyen neves producerekkel?
Az interneten keresztül ismertem meg Ruslan Sirotát, egy ukrán jazz-zongorista fiút, akinek huszonévesen sokat segített Chick Corea. A szólóimprovizációimból küldtem neki részleteket, ezeket megmutatta Davynek. Ezután megbeszéltük Davyvel, hogy ha lehetőségünk nyílik rá, csinálunk egy lemezt. Amikor márciusban New Yorkba utaztam, a hír hallatán azt mondta, a világ hülyéje vagyok, ha nem megyek át Los Angelesbe, hogy csináljunk valamit együtt. Davy fantasztikus figura, dalszerzővé lett nagyon tehetséges zongorista. Első számú munkatársa Phil Lawrence, a 21. század egyik legsikeresebb dalszerzője, ő írta a legtöbb Bruno Mars-számot.
Márciusban meghívott magához Keith Jarrett világhírű jazz-zongorista, aki az agyvérzése óta visszavonultan él. Hogyan lehetséges, hogy téged fogadott?
Gyenge kifejezés, hogy ő a példaképem volt. Számomra ő zenei próféta, médium. Kilencévesen játszottam egy koncerten – ekkor már improvizáltam – a Francia Intézetben. A koncert után a francia–magyar kultúrattasé a kezembe nyomta Keith Jarrett egyik lemezét, így találkoztam először a zenéjével. Ekkor lettem biztos benne, hogy nekem tényleg a zene az utam. Ráeszméltem, hogy amerre nyújtózkodom, ott már van valaki. Felismertem, mennyire hasonló az a zenei világ, ahol „mászkálok”, amelyet keresek – persze gyerekes formában. Azóta mindennapi, mániás Jarrett-hallgató és -rajongó vagyok.
A sztrókja óta az lett a lázálmom, hogy megkeresem – bár lehetett róla tudni, hogy elvonultan él, nemigen kommunikál a zenei világgal sem. Az évek során többször írtam a körülötte lévő embereknek: a kiadójának, a fiának, soha senki nem válaszolt. Érthető, hiszen rengeteg megkeresést kaphatnak. Aztán küldtem neki egy levelet, részletesen leírtam benne, hogy mit jelent a számomra, hogyan vett részt az életemben, miként járult hozzá a mindennapjaimhoz, és ahhoz, hogy nehéz időket vészeljek át; és mellékeltem az első lemezemet is. Csatoltam az elérhetőségeimet, és leírtam, hogy nagyon nagy vágyam, hogy egyszer láthassam és megölelhessem. Egyszer csak megcsörrent a telefonom: meghívott magához.
Milyen érzésekkel léptél be hozzá?
Amikor megérkeztem, a kertben ült, süttette az arcát a napon. A felesége – aki szintén csodálatos ember – vezetett be a birtokra. Körülbelül hat-hét percig egy szót sem szóltunk, csak mosolyogtunk egymásra és bólogattunk. Aztán órákig két zongorán improvizáltunk. Olyan volt, mintha mindig ismertük volna egymást.
Hogyan élted meg a találkozást?
Ugyanúgy éreztem vele kapcsolatban, mint Bachhal: nehezen fogom fel, hogy ő két lábon járó ember, itt él a földön, és ez a sok, elképesztő szépség, kozmikus erő benne van a kezeiben. Fontos volt megértenem, hogy biológiai szempontból nem sok minden választja el tőlünk. Noha nagyon diverz zeneiségű ember, óhatatlanul visszaköszön a hatása a játékomban. Óriási lökést adott a találkozásunk, érvényt adott annak, aki vagyok. Addig egy picit az árnyékában, de most már a fényében érzem magam. Azóta is kapcsolatban vagyunk.
Egy tanács, amit kaptam tőle: „You could be a little bit more selfish.” (Lehetnél egy kicsit önzőbb. – a szerk.) – ezen először hátrahőköltem. Még ennél is önzőbb legyek? Míg rá nem jöttem, hogy ez valamiféle zenei önzésre utalhat; hogy tényleg csak számomra szép és kedves alkotásokat igyekezzem világra hozni. Ezt a tanácsot ezzel a lendülettel tovább is küldeném mindenkinek, akit érint. Minek úgy muzsikálni vagy alkotni bármit, ha nem azt csinálod, ami neked a legszebb, ami téged érint, mozgat meg, függetlenül attól, hogy mekkora kommerciális lehetőséget látsz benne?
Úgy érzem, szép lassan el fogsz költözni Budapestről…
Ez nehéz lenne, mert van egy ötéves fiam. Igaz, hogy a zene az életem, és csodásak ezek a lehetőségek, de ő a legnagyobb fényesség az életemben, jobban inspirál, mint bármi más. Nem tudnék tőle távol lenni. De lesz egy körutam, ahol mindenféle érdekes dolog fog velem történni. Ha minden jól megy, hamarosan New Yorkba utazom másfél hétre, aztán Atlantába, onnan pedig Párizsba. Jó ügyekben, de többet sajnos nem mondhatok róluk. 2025-ben pedig már biztos, hogy két fontos koncertem is lesz. Az egyik február 8-án (az édesapám születésnapján) Antoine Boyer-val: a Müpa Fesztivál Színházában előadjuk a Los Angelesben készített lemezemet, és eljátszunk néhány közös számot is. Ez lesz az első olyan nagy koncert, ahol színpadon fogok énekelni. Április 25-én pedig a Magyar Zene Házában adok szólóestet, amelyet a terveim szerint élő lemezként rögzíteni is fogok.
2017 telén Szabadfogas nevű kabátgyűjtési mozgalmat indítottál. Hatnak még rád, a művészetedre a közélet eseményei?
A magyar közélet történéseiből sokáig szívemen viseltem mindenféle ügyet. Most már inkább csak a magam apró köreiben igyekszem olyan energiát és világszemléletet sugározni, ami piciben talán változást hozhat. A történelem során születtek olyan zenék, amelyeknek hatalmas társadalmi hatásuk volt, amelyek – ha nem is közvetlenül – az emberek szívén keresztül egy kicsit meg tudták változtatni a világot. Talán ebben vagyok a leginkább érdekelt… hátha.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
