A Kertész Imre Intézet Pressburger György író, drámaíró, film- és színházrendező halálának ötödik évfordulója alkalmából nemrégiben filmbemutatóval egybekötött kerekasztal-beszélgetésre invitálta az érdeklődőket, ahol Madarász Imre irodalomtörténész a kivételesen sokoldalú alkotó életművéről tartott előadása mellett a közönség először láthatta magyar felirattal Mauro Caputo olasz filmrendező Pressburger életéről szóló dokumentumfilmjét. Mauro Caputóval beszélgettünk.
Üzenet a századnak címmel dokumentumfilmet készített Giorgio Pressburger életéről. Milyen kapcsolatban voltak?
A film elkészülte előtt is barátok voltunk, de az még közelebb hozott minket egymáshoz: az első közös munkánk volt, amelynek során mélyült a barátságunk. Az ötlet spontán jött, ahogy a megvalósítás is. Semmi sem volt előre megtervezve, ezért van az, hogy az egész filmet egyetlen fényképezőgéppel vettük fel. Őszinte alkotás született. Később még három filmen dolgoztunk együtt. A harmadik készítése idején, 2017-ben sajnos meghalt, így azt már egyedül fejeztem be.
Az első film készítése során milyen gondolatok, kérdések foglalkoztatták önt?
Az a film életútinterjú volt, amelynek köszönhetően Magyarországról és a magyar kultúráról is sok mindent megtudtam. Leckeként, tanításként hatott rám, mert Giorgio a hétköznapok mellett az irodalomról és a történelemről is beszélt. A 20. századról, amelyben élt.
Melyik műve volt önre a legnagyobb hatással?
Mindet nagyon szeretem, érzelmileg talán mégis a Müncheni óra áll hozzám a legközelebb.
Mi fogta meg a történetében?
Rendkívül személyes írás, amely erősen összefonódik az élettörténetével. Giorgio tele volt kérdésekkel: olyanokkal, amelyek a legtöbb európai embert megérintik, foglalkoztatják.
Milyen kérdésekre gondol?
Igazi européer volt. Európai, azon belül is közép-európai gondolkodás jellemezte, de nem politikai értelemben. A legfőbb kérdéseken gondolkodott: azon, hogy mi az emberi élet célja, értelme, és milyen hit mozgatja az embereket. Minden érdekelte: tudott zenélni, színházi és filmrendező, valamint újságíró volt, és még a reáltudományok iránt is nyitott, az idejébe viszont ez már nemigen fért bele. Könnyen írt, egyszerű, tiszta mondatokat használt, amelyek mögött végtelenül mély tudás érződik. Nemcsak a szülőhazáját és annak a kultúráját képviselte, hanem azét is, ahol élt és alkotott: Olaszországét.
Az európai gondolkodása a széles és mély tudásában, a világra való nyitottságában rejlett?
Részben igen, ám az európaisága nemcsak a származásában keresendő, hanem abban is, amit a 20. században megélt.
Ön a Giorgio Pressburger Kulturális Egyesület elnöke, amelyet nemrégiben alapítottak. Milyen céljaik vannak?
Az a célunk, hogy Pressburger műveit, gondolkodását megismertessük az emberekkel. Hogy a fiatalok megismerjék és továbbvigyék, amit a példájából tanulnak, hogy az emléke megmaradjon.
A Kertész Imre Intézetnek milyen szerepe lesz a hagyaték feldolgozásában?
Giorgio számára nagyon fontos volt, hogy a szellemi örökségéből Magyarország is részesüljön. Ennek ápolását a Kertész Imre Intézet kiemelten fontosnak tartja. Remélem, hogy a most megkezdett együttműködés folytatódhat. Ahogy azt is, hogy az egyesület és Pressburger úr emléke kapcsán az intézet segítségével tovább erősödhetnek Magyarország és Olaszország közti kulturális kapcsolatok.
A gyakorlatban hogyan képzelhetjük el az olasz–magyar kulturális kapcsolatok erősítését?
Olyan rendezvényekkel, eseményekkel, mint a ma délutáni. Az első lépés az volt, hogy az egyesületünk és a Budapesti Olasz Kultúrintézet között kapcsolat jött létre, amely a Kertész Imre Intézettel most tovább bővült.
Mit gondol a magyar nyelvről?
Bonyolult. Egyrészt vonzó. Egyre több magyar barátom van; lassan
több, mint olasz. Másrészt roppant nehéz megérteni. Hozzászoktam, hogy
Olaszországban mindenki hangosan beszél, még a balkáni országokhoz közeli
Triesztben is. A magyarok ahhoz képest kellemesen suttognak.
Giorgio Pressburger 1937-ben, Budapesten született, 1956-ban elhagyta az országot, azóta Olaszországban élt. A római Drámai Művészetek Akadémiáján szerzett diplomát rendező szakon, 1967 és 1971 közt biológiát tanult a Bolognai Egyetemen. 1967-től 1988-ig rádiós és televíziós rendező volt, több száz neves szerző művét alkalmazta televízióra és rádióra. Ezekért több alkalommal Itália-díjban részesült. 1975-ben Magyarországon is zenei díjat kapott. 1998-ban az olasz külügyminiszter a budapesti Olasz Intézet igazgatójának nevezte ki, e hivatalt 2002-ig töltötte be.
1968-tól 1976-ig rendezői és előadói szakon tanított a római Nemzeti Művészeti Akadémián, Leccében az egyetemen antik drámát adott elő, majd 2000 és 2002 között dramaturgiát oktatott a szegedi egyetemen, 2004-ben a szegedi egyetem humanisztikai tudományok díszdoktori fokozatát kapta, a cambridge-i egyetemen 2005-ben visiting professori elismerésben részesült. Halála előtt az udinei egyetemen tanított színházi látványtörténetet és rádiós szövegírást.
A tolmácsolást köszönjük Gabriele La Postának, a budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatójának.
Fotók: Kertész Imre Intézet
