James Bond ősellensége, a brutalista magyar építész

Goldfinger Ernő mogorva, összeférhetetlen ember volt, aki ráadásul James Bond atyjának lakóházához közel építette fel modernista stílusú villáját, s ezzel kivívta az író személyes ellenszenvét. A kémregény megjelenése után rögtön perbe fogta Fleminget, hogy változtassa meg a történet ördögi szereplőjének, Auric Goldfingernek a nevét. Végül megegyeztek: bánatpénz és hat kötet ellenében az építész elállt attól, hogy folytatódjék a per, amely amúgy széles körű ismertséget szerzett neki.

1902-ben született Budapesten, tehetős zsidó családban. 1918-ban Bécsbe költöztek, és ezután már nem tért haza. Az osztrák fővárosban és Svájcban végezte a gimnáziumot, majd 1920-ban, a tanév kezdete előtt nyelvtanulás céljával Párizsba utazott. A kéthetesnek indult út végül tizennégy évig tartott. Goldfingert a művészetek iránti szenvedélye vezette a párizsi képzőművészeti egyetemre, az École des Beaux-Arts építőművész szakára, de a hivatalos tananyag nem hozta lázba. Társaival egy előadás megtartására kérték fel az akkor még csupán lázadónak számító, később azonban rendkívül elismertté vált Le Corbusier-t, aki a vasbeton-építészet úttörőjének számító Auguste Perret munkásságát ajánlotta a lelkes ifjak figyelmébe. Goldfinger innentől Perret szabadelőadásaira járt, és a modern építészetben, azon belül is a vasbeton-építészetben megtalálta, amit keresett.

A párizsi művészvilág tagjává vált, André Kertész, Paul Éluard, Max Ernst is a barátai közé tartozott. Gyakran Goldfinger fordított közöttük, mert egyformán jól tudott németül, angolul és franciául. Itt találkozott Walter Gropiusszal, a Bauhaus-iskola megalapítójával is, akit később mesterének tekintett. Párizsban ismerkedett meg későbbi feleségével, Ursula Blackwell-lel is, aki az angol Crosse & Blackwell élelmiszeripari vállalat egyik örököse volt. 1934-ben házasodtak össze, s ekkor költöztek az asszony hazájába, mert Goldfingert erősen motiválta, hogy ő alkossa meg a szigetország első modernista épületét. Ezt a tervét meg is valósította, de az angolok nem díjazták törekvéseit, mert többségében ragaszkodtak a régi építészeti hagyományokhoz. Még 1933-ban vett részt Moholy-Nagy Lászlóval egy athéni építészeti kongresszuson, amelyen a nagyvárosi túlnépesedés problémáit vitatták meg. Itt találkozott először a felfelé terjeszkedés lehetőségével, a toronyházak tervezésével, s ettől fogva egész életében foglalkoztatta a „függőleges falu” témája.

London Hampstead nevű részén építette fel 1937-ben azt a háromlakásos villát, amely valóban az első modernista lakóház lett Angliában. Bár téglaburkolatával igyekezett a környékbeli viktoriánus házakhoz igazodni, az egyszerű vonalvezetésű, óriási üvegfelületekkel ellátott épület ellenérzést szült kortársaiban, hiszen az angolok általában nehezen azonosulnak az újításokkal. A Willow Road-i, saját tervezésű bútoraival berendezett épület ma már Goldfinger emlékmúzeumaként működik.

A második világháborút megelőzően elméleti kérdésekkel foglalkozott, s Nagy-Britannia megtámadásakor rögtön felajánlotta segítségét a hatóságoknak. A légitámadások elhárítása céljából az álcázási egység munkájában vett részt, a bombázások után pedig az újjáépítésbe vetette bele magát: ekkor írta The County of London Plan című művét, amely a várostervezés bestsellerévé vált.

A világháborút követően indult be tervezőirodája, számos iskola, lakó- és középület tervezése fűződik a nevéhez. A francia brut (’beton’) szó nyomán elnevezett brutalista építészeti stílus angliai követőjeként saját modulrendszert talált ki, hogy az előregyártott vasbeton elemekből minél gyorsabban kerüljön tető alá a tervezett ház. Kitalálta a photobolic elnevezésű ablakot, amely szemmagasság feletti vízszintes osztó felülete segítségével a szobák mennyezete felé vetíti a fényt, optikailag jelentősen megnövelve a helyiség világosságát. A Picadillyn berendezett irodájába mindig túljelentkezés volt: híresen goromba, humortalan természete ellenére a maximalista Goldfinger motiváltsága vonzotta a fiatal építészeket.

Kiemelkedő alkotásai közé tartozik a brit egészségügyi minisztérium számára emelt épület, amely jelenleg az Alexander Fleming House nevet viseli, valamint az Odeon Filmszínház. Mindkettőt 1967-ben adták át. Szintén ebben az évben készült el a Balfron Tower elnevezésű, 26 emeletes lakóház, amelynek legfelső szintjére maga Goldfinger is beköltözött feleségével, hogy első kézből értesüljön az épület élhetőségéről, a lakók véleményéről.

Tapasztalatait következő toronyházán, a 31 emeletes Trellick Toweren kamatoztatni is tudta. A 98 méter magas lakóépület 1972-ben Európa legmagasabb háza volt. Goldfinger a 217 lakáson túl mosodát, óvodát, orvosi rendelőt, idősotthont és üzleteket is tervezett az épületbe. Saját irodáját is odatelepítette, hogy a lakók igényeit folyamatosan fel tudja mérni. A házat a bérlők nem tekintették sajátjuknak, a közös helyiségek romlásnak indultak, s megjelentek a vandálok is. Goldfinger – akinek baloldali gondolkodásmódja idővel szociális érzékenységgé alakult, s a kétkezi munkások számára is igyekezett megfizethető, jó minőségű lakásokat tervezni – megértette, hogy az építészettel nem tudja megoldani a szegénység problémáját.

A kezdeti meg nem értettséget követően munkásságát díjakkal ismerték el. 1971-ben a Királyi Művészeti Akadémia rendes tagjává választották, de a lovagi címet nem fogadta el. 1977-ben hagyott fel a tervezéssel. Magyar gyökereire élete végéig büszke volt, akcentusa sem változott az évek során. A szülőföldjéről származó építészhallgatók számára londoni szakmai gyakorlati lehetőséget szerzett. Később ösztöndíjat alapított tehetséges kezdő építészek számára, és kikötötte, hogy a díjazottak között mindig kell magyarnak is lennie.

Élete végén többször ellátogatott Magyarországra, előadásokat is tartott a Műszaki Egyetemen. 1987-ben hunyt el Londonban.