A színészek kezében egy-egy ajtó méretű, viseltes falap; már a tulajdonképpeni előadás előtt is erdőben vagyunk, különféle állatok, madarak hangját halljuk, amíg beülünk a nézőtérre, aztán feltámad a szellő, lebegnek a falapok - az illúzió tökéletes.
Theseus az uralkodó, ezt onnan is tudjuk, hogy az ő falapja nem ajtó-, hanem legalább kapu méretű, mellette Hyppolita hosszú haja ráomlik a falapra. Nagyjából ekkor már elég biztosan lehet tudni, hogy ez a falap, ez nem hagyja el a szereplőket az előadás végéig, nem is kellék, inkább a jelmez része - a jelmez amúgy "kertésznadrág", egyenszürke anyagból, vagy alig mintásból. Csupa mesterember szaladgál itt.
Korsunovas tizenhat színésze tényleg mesterember: mestere a szakmájának, mestere a testének, mestere a színházi illúziónak. És a rendezés ezt használja - ki és föl: egyszerre virtuóz és játékos, mesei és komikus, látványos és mély az, ahogyan a társulat elmeséli a darabot.
Dekonstruálja, vagyis az alapokig, az akciókig és a reakcióig bontja le. Így keletkezik például számtalan járásmód: Philostrat toporog, Égeus csámpázik, Hermia tipeg, ebben van igyekezet, magabiztos dölyf és félelem. De beszélnek a kezek is, nem szavakkal persze; hol táncot járnak a falapok előtt, hol ők adják a tömeget.
És a falapok nem szűnnek meg játszani; egyszer szemerkélő esőt simogat rajtuk számos kéz, két falapból összetámasztott sátorba bújik előle Lysander és Hermia. Aztán dübörgés kelt zivatart, erdei monszunesőt - szinte a víz illatát is érezni. Máskor elegáns udvari táncjelenet képződik meg belőlük, valóban a lapok libbennek kecsesen, a játszókat nem is látjuk mögöttük.
A mesteremberek egész brigád, kiválnak közülük a jelenet szereplői, a többiek a falapból erdőt varázsolnak köréjük. Itt, ebben az erdőben ver tanyát az egymásra fektetett lapokon a két tábor, Oberoné és Titániáé; vándorol a szöveg a színészek száján, sorokra bontva, szinte. A váltott gyerek kicsike: kicsike falap, de szenvedéllyel szorítja magához Titánia, nem adja, nem és nem.
A testek egymással és a lapokkal is játszanak, mímelnek hullámzást, fenyegető falat; de érzelmet is, játékos-humoros szögletességet, darabosságot, félelmet és felháborodást. És a rendező és színészei nem fogynak ki az ötletekből, amikor azt hisszük, már mindent láttunk, amire falapok csak képesek lehetnek, rögtön egy új kép, új forma születik. A testek játéka nem nélkülözi a hevesen erotikus motívumokat, de egészében véve mégsem az erotika, az érzékiség adja az alapszínét ennek a Szentivánéji álomnak, hanem a találékonyság, a játékosság, a forma tartalommá emelése, a test könnyed uralása révén.
A társulat csupa "all-round" színész: a hangjukkal is sok mindenre képesek. Keleti imitáció, természeti effekt vagy egy elnyújtott érzelemkitörés áll össze zenévé majdhogynem, és miközben sorjáznak a mulatságos pillanatok, mögöttük lepereg a mese.
Puck itt bizony keményen rabszolga; amikor összetéveszti az elvarázsolandó athéni ifjakat, Oberon alaposan és kegyetlenül megbünteti: tekergeti tornacipős lábfejét, de oly szenvedélyes szigorral, hogy szinte nekünk fáj. És Puck szép, kopogós kis gyöngyöket sír, peregnek a szeméből, gurulnak az ölébe fektetett lapon. Aztán sziszegve átbiceg a színpadon, hogy mentse, ami menthető.
A szerelmi varázslás eszköze egy formás golyóscsapágy: jó alak, jó eszköz, jó hang. Ki is használnak mindent, amit kínál: Puck az egyik athéni nagylábujjára húzza, vagy éppen gurigáznak vele az egyik falapon.
Az alaposan meghúzott darabot egy svungban vágtázzák végig a színészek - és mi is csak pillanatokra érezzük, hogy nem értelmezést, hanem megformálást látunk. A végén a Fal - vagyis a falat játszó mesterember - előtt nagy V alakban szétnyílnak a lapok, és ő magyarul mondja el a szövegét. Komótosan, meg-megállva, töprengve, nagy, merész csöndeket és hatásos nézéseket, ajakbiggyesztéseket, kitartott mimikai poénokat illesztve a szavak közé. Ja, mert az arcok, azok is játszanak itt.
Ha az agyoncséplés mögül ki lehet bányászni még az elementáris eredeti, földhözragadt, szó szerinti jelentését: hát azt láttuk itt.
