Az utolsó Horvai-osztály diákjaként végeztél. Hogyan került a próza helyett a zenés műfaj a karriered középpontjába? Te döntöttél így?

Úgy próbáltam alakítani, hogy minél szélesebb spektrumon mozogjak. Ideális esetben hosszú pálya ez; fontos, hogy a magunk számára se váljunk unalmassá. A Színművészeti Egyetem elvégzése után a vígszínházi szerződésemet felbontva külföldre mentem, hogy a zenés műfajban indítsam a pályafutásom. Nem tudtam, mit dob a gép, amikor hazajövök, de ez most sincs másképp. Szívesen játszanék jóval több prózát; nem döntöttem úgy, hogy inkább énekelek. Közvetlenül az egyetem előtt sokkal határozottabban koncentráltam a zenés színházra, zenés osztályba is felvételiztem. Fura helyzet volt, hogy végül prózaiba kerültem.

A színészet mindig hullámokban csapott meg, hatéves koromban például még határozottan prózista akartam lenni. Az általános iskolában ennek megfelelően mindenféle versmondó versenyekre delegáltak. Gimnáziumban ciki lett ilyenekre járni, ezért 14 évesen inkább egy rockzenekarban kezdtem énekelni. Ezzel indultam el a zenés színház felé. Érettségi előtt egy évvel otthagytam a győri Révay Gimnáziumot, és egy pesti musicalstúdióban készültem a zenés osztályba, de lecsúsztam róla, mert akkor indították, amikor még csak harmadikos gimnazista voltam. Mivel a szakot négyévente hirdették meg, úgy éreztem, elég bátor vagyok érettségi után a prózát megpróbálni, mert az is ugyanannyira érdekelt.

A színház az színház; énekelni így is, úgy is lehet.

Próba közben a József Attila Színházban
Fotó: Kállai-Tóth Anett

Akkor is, azóta is hiszek benne, hogy a zenés színház is színház, jóllehet már sokan megpróbálták bebizonyítani, hogy ez nem így van.

Hamar sikeres lettél, ráadásul először külföldön.

Egy nagyszabású, izgalmas Abba-show-ban kaptam lehetőséget a színművészeti után, és másfél évig abból állt az életem, hogy Nyugat-Európában turnéztam vele. Teljesen más kihívás volt, mint amit addig tanultam. Az Abba együttesben is a két énekesnő volt a húzóerő, itt is mi, nők vittük a hátunkon a show-t. Minden egyes alkalommal a személyiségemmel kellett megfognom a közönséget, mint egy popkoncerten. Nagyon sokat tanultam akkor a színpadi jelenlétről, és arról, hogy nem mindig tudsz elbújni egy szerep mögé. Amikor ennek vége lett, elszerződtem Bécsbe, és újabb másfél évig a Mozart-musicalben énekeltem. Három éven át voltam külföldön a pályám elején, és a végén már úgy éreztem, elég volt. Az akkori férjem (Homonnay Zsolt – a szerk.) Németországban kapott szerződést, távol voltunk egymástól. Amikor kimentem az utcára, ahol az emberek más nyelvet beszéltek, egyre inkább úgy éreztem, hogy elfáradtam, elmagányosodtam, haza akarok jönni.

Nem aggódtál, hogy sikerül-e majd itthon boldogulnod?

Nem tudom, mi volt velem a „baj”, hogy nem tanultam meg félni, de nekem ezek a rettegések teljesen kimaradtak. Szimplán élni akartam az életem, és úgy gondoltam, az egyik dolog hozza a következőt.

Nem szabad félelemmel élni, mert akkor a félelmeink testet öltenek.

Akkor persze nem voltam ennyire okos; azt hiszem, inkább ösztönös volt, hogy jól csináltam a dolgaimat. Külföldön is adódtak volna még ajánlataim, de mivel itthon is hívtak, könnyű volt hazajönnöm. Szerednyei Béla kijött megnézni Bécsbe a Mozartban, és felajánlotta az Anna Karenina címszerepét a Madách Színházban. Mivel a szívem is nagyon húzott haza, úgy éreztem, eljött az idő, hogy lépjek.

Anna Karenina szerepében Miller Zoltánnal (2002)
Forrás: Madách Színház

Melyek voltak a legmeghatározóbb szerepeid eddigi pályád során?

Az egyik ilyen az Anna Karenina, amely végigkísérte a pályám, hiszen 2002 óta játszom. Amikor bemutattuk, még nem volt gyerekem, azután szültem egyet, és újra játszottam, azután szültem még egyet, majd ismét játszottam. Váltam, és újra játszottam. És mindig mást jelentett. Évente párat játszunk belőle egy blokkban; az olyan, mint egy ajándék hétvége. Utána egy évre „eltesszük a fiókba”, és mire újból előveszem, annyi minden történik velem, hogy teljesen máshol fogom meg a szerepet. A szívem másik csücske a Rebeccából Mrs Danvers. Jó játszani; lehet, hogy azért, mert negatív karakter. A musicalkarakterek mindig máshogy vannak ugyan megrajzolva, de minden színész tudja, milyen jó lehetőség negatív szerepet alakítani, főleg ha az igazságát megkeresve próbálod megmutatni a figurát. Gonoszt játszani nagyon izgalmas.

Rebecca (2010)
Fotó forrása: Budapesti Operettszínház

Olyan előadások során is sokszor megcsillogtattad a hangod, a színpadi jelenléted, amelynek a műfaját te magad választottad.

Igen, sok önálló koncertem van. Olyankor mindent éneklek, csak musicalt nem, ha lehet, mert próbálok inkább olyan műfajokat megmutatni a közönségemnek, amiket egyébként nem hallhatnak tőlem.

Sokszínű és egyben kemény munka a tiéd.

Számos olyan kollégával találkoztam, aki a prózából a musical műfajába átvándorolva azt mondta, hogy ilyen nehéz melója egy sem volt még. A rákészülési idő is jóval hosszabb: ha egy prózai előadás előtt fél órával beér a művész, az teljesen rendben van, viszont ha zenés előadás előtt két órával még nem vagy a színházban, akkor nem készülsz el a beénekléssel, a mikroportos beállással. Sokkal nagyobb és „szélsőségesebb” jelmezekben dolgozunk, mint a prózai színészek. A darabokat, amelyekben játszom, általában annyira „faltól falig” kell énekelni-táncolni, hogy a takarásban szinte tépjük a ruhát, úgy „gyorsöltözünk”. Ez fizikailag olyan kihívás, amelyet jóval kevesebb prózai előadás igényel. A szórakoztató műfaj nem könnyű. Az a legnehezebb benne, hogy a színpadon ne látszódjon az izzadtság, megmaradjon az előadás könnyedsége.

Dolly Parton figurája a legújabb, amelybe belebújtál.

A Nine to five (9-től 5-ig) című híres filmből íródott egy azonos című darab, amit a József Attila Színházban játszunk. Három dolgozó lány a patriarchizmus és a negatív megkülönböztetés ellen küzd, nagyon aranyos és aktuális történet. Jó sok countryzenével adjuk elő, a cím is egy híres Dolly Parton-számé.

9-től 5-ig a József Attila Színházban (2020)
Fotó: Kállai-Tóth Anett

Dolgozó, lázadó lány vagy?

Igen, tudok azonosulni a szereppel: azzal, hogy az ember keményen dolgozik, és szeretné megkapni az elismerést a munkájáért. Ám nem vagyok harcos megmondóember. Határozott véleményem van a dolgokról, de addig a pontig, ameddig ez megtehető, szeretem megtartani magamnak és a közvetlen hozzátartozóimnak. Nem akarom befolyásolni mások életét; inkább a magamét szeretem úgy élni, ahogy én gondolom.

Ha eljön az a pont, amikor úgy vélem, meg kell szólalni, ki kell állni és fel kell vállalni valamit, akkor megteszem.

De csak az utolsó pillanatban, mert abban nem hiszek, hogy bármilyen zászlóval elöl kellene mennem. A családomban és a saját fejemben szeretek rendet tartani. Az elmúlt egy-két évben már fenntartom magamnak azt a „luxust”, hogy a közösségi oldalamon az első negatív kommentnél, vagy amikor az a benyomásom, hogy valaki bánt, azonnal törlök és tiltok. Közben rengeteg szeretet is érkezik, de a magunkfajta érzékeny művész mindig azon a néhány megjegyzésen rágódik jobban, amivel megbántották. Ezt is próbálom magamban elrendezni. Védem a lelkem, igyekszem távol tartani magam a negatív véleményektől. Az oldalam az enyém, olyan, mint a nappalim, szeretem eldönteni, kit engedek be és kit nem. Negatív energiákra nincs szükségem.

Mesélsz róla, mit hoztál otthonról?

Két közgazdász szülő gyermeke vagyok, akik egyáltalán nem értették, mi történik a gyerekükkel, amikor beleszerettem a színházba. Úgy néztek rám, mint most én a nagyobbik fiamra, aki teniszversenyzőnek készül. Fogalmam nincs, honnan hozta ezt az ambíciót. Már azon lobbizik, hogyan lehetne magántanuló, mert a napi háromórás edzés nem elég számára. Mindent képes a tenisznek alárendelni, fanatikus hittel csinálja; nem tudom, meddig viszi a szíve. Én is azért jutottam el idáig, mert támogattak otthon, ezért én is így teszek a fiaimmal. Édesapámat 11 évesen veszítettem el; anyukám egyedül maradt velem és a rettegéssel, hogy mi lesz ebből a gyerekből. Mégis mindig azt mondta: ha én hiszek valamiben, képes leszek elérni, bármi legyen is az. Hálás vagyok neki ezért. Ezt a csomagot hoztam otthonról, ezt adom tovább.

C’est la vie a Pinceszínházban Juhász Rékával (2019)
Fotó: Herbszt-Véner Orsolya

Mire készülsz az idei évadban?

Tovább forgatok a Mintaapák című tévéfilmsorozatban. Készülök egy dallal, mert régóta nem jöttem ki újjal, és szeretnék mielőbb feltűnni ismét a poppiacon. Új bemutatók is várnak rám – amennyiben az élet is úgy akarja –, márciusban a Nine című musical debütál a Budapesti Operettszínházban, ráadásul egy olyan rendezővel, aki még soha nem dolgozott ott korábban. A Fellini-film feldolgozását Balázs Zoli viszi színre, aki eddig a Maladypében működött, és remek színészvezető. Gyönyörű a darab zenéje; nagyon jó előadást lehet belőle csinálni, noha kissé elvont. Sokfajta musical van már a palettán, sokféle szerepet, karaktert sikerült az évek során megformálnom.

Az összes hősnőt eljátszottam, és mindig szépen meghaltam a végén, de egy ideje már inkább én ölök.

Azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik kirándulnak a műfajba; akik a prózából jönnek, és úgy nyúlnak a darabhoz, ahogyan prózai színésznőként én is. Felépítünk egy művet, megalkotjuk a karaktereket, és a végén, mint amikor a cukormázat rákened a tortára: elénekeljük. Az, hogy beszélsz vagy énekelsz, csak aprócska különbség. Egy osztálynak módom volt a tudásomat átadni, most végeztek a Magyar Színházban. Három évig azt magyaráztam nekik, hogy akkor vagy jó, ha észre sem veszik, hogy énekelsz, annyira sallangmentesen és természetesen teszed, miközben persze pontosan tudod, hogy mit játszol, mit gondolsz. Csak így van értelme.

Szeretem az izgalmát annak, ahogyan élek: hogy sosem tudom, milyen munka jön legközelebb. Azért jó, ha az ember szabadúszó, mert mindig menni kell az új feladatok után, és így nem leszel fásult. Mindig kitűzök magam elé új kihívásokat, és azt várom, hogy olyan következzen, amilyenre egyáltalán nem számítottam.

Nyitókép: Kállai-Tóth Anett