A két ellentétes és egymást kiegészítő szentírási történet különös aktualitást kaphat ma, amikor az intelligens fordítóprogramok szinte eltüntetik a nyelvi korlátokat. De mi a helyzet az irodalmi nyelvvel? Mennyire „metaforaérzékeny” vagy „művészetkompatibilis”, hogyan reagál a merész asszociációkra, egyszóval hogyan viselkedik a népszerű Google-fordító, ha szépirodalmi alkotásokkal kínáljuk meg?
Karinthy Így írtok ti című kötetének emlékezetes humoreszkje a Műfordítás. Ebben a fiktív fordító A Tisza-parton című Ady-vers első versszakát ülteti át németre, majd valaki a fordítást magyarra, újabb „műkedvelő” erről megint németre, és végül valaki vissza magyarra. A végeredmény pedig az, hogy ennyi oda-vissza fordítás után egyetlen szó vagy gondolat sem felel meg az eredetinek:
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!
Pedig a szerző még nem ismerhetett internetes fordítóalkalmazásokat. Ha rendelkezésére állt volna, valószínűleg pellengérre állította volna a Google-fordító szándéktalan botlásait, az ebből adódó véletlen nyelvi humort.
Karinthy még csak elképzelni tudta az átültetés során félreérthető-félrefordítható szavakat: a szívből hogyan lesz végül Herz-féle szalámi, a Gangeszből folyosó, abból pedig folyó só. Nézzük meg, hogy bő száz évvel később mit tesz a Google-fordító ugyanezzel a verssel, ha előbb németre fordítjuk, majd vissza magyarra. Nos, az eredmény meglepően jó, bár a programnak a verő (verőfény) szóval meggyűlik a baja:
A Gangesz partjáról jöttem,
Ahol egy déli sofőrről álmodtam,
A szívem egy nagy harangvirág,
És finom remegés: az erőm.
A Google-fordító olyan lehetőségeket kínál, amelyeket korábban nem is gondoltunk volna: pillanatok alatt tájékozódhatunk az idegen nyelvű szakirodalomban, és közvetítő nyelv nélkül társaloghatunk idegen ajkú emberekkel. A programok ráadásul folyamatosan csiszolódnak, tökéletesednek. Figyelembe veszik, hogy az adott szó milyen szövegkörnyezetben fordul elő, ismerik a vonzatokat, az állandósult szókapcsolatokat.
Az Ábécé a fordításról és a ferdítésről című esszéjében Kosztolányi megállapítja, hogy „minden fordítás ferdítés is”, azaz ebben a szövegműveletben az ízlés, a lelki alkat, a kulturális hagyomány, a nyelvi karakter is meghatározó, ráadásul – különösen, ha műfordításról van szó – kezdeni kell valamit a nyelv zenéjével, a ritmussal, a szavak hangulati értékével is. Ha a műfordító annak érdekében kénytelen kreatívan ferdíteni, hogy a jelentés mellett visszaadja a hangulatot, a ritmust és a rímet, az internetes fordítóprogramok éppen pontosságuk és következetességük révén ferdítik el az eredeti jelentést (ez a „betű szerint való hűség hűtlenség”). Ha ismeretlen szóval találkoznak, úgy kezelik, mintha elütési hiba történt volna, így válhatnak Csokonai bájoló lágy trillái „vonzó, puha utánfutókká”.
Mindenesetre a költői művek fordítási kísérletei során rácsodálkozhatunk nyelvünk szerkezeti sajátosságaira, a magyar nyelv utánozhatatlan képalkotó erejére, miközben roppant jól szórakozunk. Néhány éve kedvelt foglalatosságunk a „retúrlíra”, amit tanítványaimmal lazításként játszunk: Google-fordítóval oda-vissza (bármilyen nyelvre) fordított vers eredetijét kell felismerniük a végeredményből. Babits feledhetetlen sorai például így néznek ki az arab–magyar retúrfordítás után: „Donna busz a barna erkélyen bámult az őszibarack szürkületében.”
Retúrlírázni önmagában is jó móka, de sokat elmond költőink nyelvi stílusáról is, hogy az adott alkalmazás milyen pontossággal képes visszaadni a szöveget. Pilinszky szikár, dísztelen nyelve legtöbb esetben pontos fordítást tesz lehetővé, míg Arany János soraival bármelyik alkalmazás nehezen birkózik meg. Az állata őrzeni két alabárdost sor fordításában minden esetben az állat szó fog szerepelni (például állatod két alabárdot tart). A János vitézben a gonosz mostoha ekképpen rohan ki Iluska ellen: Becstelen teremtés, gyalázatos pára! Ez így fordítódik: „Illetlen alkotás és szégyenletes köd”. Csak két mulatótárs van ébren mellettem – írja Berzsenyi. Itt a mulatótárs „bulibaráttá” modernizálódik. Balassi udvarlása, a térdet-fejet neki hajték pedig egyenesen horrorba torkollik: „térdet-fejet dobtak neki”, más nyelvre fordítva: „a térd a feje körül volt tekerve”.
Weöres Sándor köztudottan lefordíthatatlan: a Száncsengőből vett részlet németül még valamelyest helytálló: „oldódó hangerdő, ching-ling-ling szánharang”, de a szamoai kísérlet kudarcba fullad: „talatala leo dzsungel, ching-ling-ling szán logo”. Legnagyobb kedvencünk azonban egyértelműen a Csiribiriből ismert fült katlan: nyelvtől függően „párnázott fogas”, „fültál”, „holt üst”, „fül-vízforraló” vagy „hallójárat” lesz a végeredmény. Ilyenkor nem is bánjuk túlságosan, hogy a Google-fordító egyben Google-ferdítő is. Legalábbis addig, amíg tét nélkül játszunk vele.
Kosztolányi a tőle megszokott iróniával jegyzi meg, hogy Bábel romjain azonnal fordítóirodák, nyelviskolák és tolmácsok ütöttek tanyát, hogy a sok boldogtalan halandót jó pénzért közelebb hozzák egymáshoz. Ma ugyanezen a terepen helyet követelnek maguknak a gyorsabb, olcsóbb és kényelmesebb fordítóprogramok is. Vajon elképzelhető-e a jelentést, a szóhangulatot, a szójátékot, a ritmust, a rímelést egyaránt visszaadó program? Automatizálható-e a művészi szöveg? Algoritmizálható-e a teljes emberi gondolkodás és az érzelmek?
Addig jó nekünk, amíg nem. Addig jó nekünk, amíg az automata fordító egy kicsit „ferdítő” is marad. És nem csupán azért, mert jókat derülhetünk rajta…
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
